Drágakövek

A Drágakövek című film Ferzan Özpetek rendezésében női sorsokat mutat be az 1970-es évekbeli Olaszországban, egy római film- és színházi jelmezeket készítő műhelyen keresztül. Ferzan Özpetek az erős nőket akarja bemutatni közösségi és egyéni szinten ... Teljes kritika

Szerintem ez a film egy igazi női közösségi élmény: a testvérpár, a varrónők dinamizmusa és a női szolidaritás nagyon erős. Nem egy tipikus happy‑end opera, de pont ettől érződik hitelesnek. Kicsit hosszú, de ha benne vagy, simán viszi az érzelmek.

Kicsit olyan volt, mint egy régi fénykép, amit megtalálsz a nagymamád fiókjában – tele történetekkel, de nem mondanak el mindent. A hangulatát imádtam, de nem mindig kötött le a sztori.

A dialógusok néha megejtőek és mélyek, tényleg rezonálnak. A metacinema részek – amikor a rendező belebújik a sztoriba – nagyon frissek és art‑ház fílinget adnak. Olyan, mintha Ozpetek direkt játszana a film határaival.

Számomra ez egy érzelmi utazás: a magány, a rivalizálás, a női barátság, minden jelen van. Ráadásul mintha minden varrással nőne a várakozás az élményre. Ritka, hogy egy film ennyire érzékelteti a tapasztalatot – tényleg élő.

A főbb karakterek nagyon erősek, különösen Milena Mancini figurája. A kötelékek, a szenvedély meg a fájdalom együtt megdobogtatják a szívet. Én hangosan szívtam, de ez nyilván nem mindenkinek.

Totál bele lehet dobni magad ebbe az ‘70‑es évek római világba – a jelmezek, a zene, a hangulat full retró. Ozpetek tényleg tud női történeteket mesélni, amikor látványosan olvad a valóság és a fikció. Viszont néha túl elnyúlik, hiányzik a lendület.

Totál meglepett, hogy egy ilyen női központú film ennyire tud erős és érzékeny lenni egyszerre. Ritka, hogy egy rendező ennyire belemerül a karakterek lelki életébe. Nekem nagyon betalált.

Annyira szép a látvány, a kosztümök tényleg mesések. Ozpetek megint csodás nosztalgiával dolgozik, de szerintem ez már kicsit túl van díszítve: néha olyan érzés, mintha szebb akarna lenni, mint amilyen valójában.

Az egész olyan volt, mint egy vizuális altató – de pozitív értelemben. Gyönyörű, lassú, finom. Nem pörög, de ha rá tudsz hangolódni, akkor átjár valami nagyon szép melankólia.

Nekem néha vontatottnak tűnt, felütések után mindig visszaesik a tempó. Viszont a zene és a díszlet tényleg lenyűgöző – teljesen belehelyez a 70‑es évek miliőjébe. Ha szereted az alkotói filmeket, ez tuti dob.