Mű szerző nélkül

Kiváló alkotások egyike ez a film, harmadjára is ugyanolyan jó, mint elsőre. A XX. század borzalmaiból építkezik, mély lelki folyamatokkal dolgozik a történet, mely igyekszik kerülni a sablonokat, azonban nem mentes tőlük. Művészfilmnek ezért kevés, ... Többde filmélménynek tökéletes. Az elnyomó hatalmi rendszerek hatással voltak a művészek munkáira, de az egyéni látásmód kibontakoztatásához szabadságra van szükség. Mi számít jónak? A szubjektív értékítéleten, az esztétikai kérdésen túl a saját, megélt, belső emlékek és azokhoz fűződő érzelmek játszanak közre a műalkotás megítélésében. Az elkészülésének pillanatában is. Az alkotó és a létrehozott mű között fennálló viszony egy speciális kapcsolat. Igyekeznek ezt izgalmasan ábrázolni a művész nézőpontjából. Gerhard Richter festő ugyan elhatárolódott a filmtől, a történet, a cselekmény ennek ellenére leláncolja a figyelmet. Nem várt fordulatokat tartalmaz, és a néző is többféle érzelmet él meg a játékidő alatt.

Kicsit félve kezdtem a film megnézéséhez, megriasztott a több mint három órás hossza, de kár lett volna kihagyni, mert nagyszerű élmény volt. Annyi minden van ebben a filmben, hogy szinte felsorolni is lehetetlen. Főhőse Kurt Barnert (Tom Schilling), akinek életét már kisfiú korától követhetjük. A modell Gerhard Richter, a kortárs német képzőművészet leginkább elismert alakja volt, aki első jelentős sikereit a fotorealisztikus festményeivel érte el. A német történelem számos eseményét Kurt sorsán keresztül követhetjük. Apja tanárként kénytelen volt belépni a náci pártba, az eugenetika embertelen alkalmazása miatt elvesztette az egyik rokonát. (Elizabeth szerepében ritkán lehet olyan angyali szépségű színésznőt látni, mint Saskia Rosendahl!) Ennél a résznél jelenik meg a film „főgonosza” a féreg természetű Seeband professzor, későbbi apósa, a nőgyógyászat legkiválóbb német képviselője. Kurt fiatal tehetséges festőként az NDK-ban jelentős megbízást kapott, amelyeket a szocialista realizmus stílusában valósított meg. A feleségével együtt, aki Seeband lánya az NSZK-ba szöktek és Kurt Düsseldorfban túlkoros tanítványként találta meg egyéni kifejezési módját. Nagyszerű német történelmi tabló, Henckel von Donnersmarck „Az utazó” című fiaskója után újra a tehetségéhez illő filmet alkotott.

Nem árt, ha az ember rendelkezik alapvető történelmi ismeretekkel a cselekmény megértéséhez, mert a film nem ad magyarázatot semmire. De talán még enélkül is képes mély nyomot hagyni az emberben, mert zseniálisan jeleníti meg azt a fájdalmat, amit a 20. századi Németország eseményei hagytak az emberek lelkében.

A film egy epikus, generációkat átfogó mese a művészetről, szerelemről, tragédiáról és politikáról. Kurt Barnert fiatal művész (Tom Schilling) Nyugat-Németországba menekül, de továbbra is kínozzák gyermekkorának a náci években átélt eseményei és már az NDK-ban megélt fiatalkorának tapasztalatai. Amikor találkozik Ellie-vel (Paula Beer), meg van győződve arról, hogy megtalálta élete szerelmét, a lány titkolt múltú apja azonban megpróbál véget vetni kapcsolatuknak. A kompromisszumokra nem hajlandó művész kitartóan keresi és megtalálja egyéni kifejezésmódját, és olyan festményeket hoz létre, amelyek nemcsak saját sorsát tükrözik, hanem egy egész nemzedék traumáját is. A filmet 2019-ben a „Legjobb idegennyelvű film” és a „Legjobb operatőr” kategóriában Oscar-díjra jelölték. A fordulatos, érdekes történet, a briliáns színészi játék, a csodás képi világot megteremtő operatőri munka, a rendező, Florian Henckel von Donnersmarck nevével fémjelzett alkotást maradandó filmélménnyé teszi, ami garantált három órás szórakozást kínál a nézőknek.

Történelmi dráma, thriller – írta a "műsorújság". Előbbivel egyetértek, utóbbit vitatom. A film a történelem, a sors morbiditását mutatja be a világégéskor és utána, német szemmel. Szép film, de nekem hiányzott belőle valami, mert hiába keretbe foglalt a történet, katarzist nem éreztem. Persze, nem kell minden filmbe katarzis, de talán itt dobott volna az alkotáson. Jó film, de még egyszer biztos nem nézem meg a hiányérzet miatt.