A Metropolis nem véletlenül legendás alkotás, műfajt teremtett, Fritz Lang feltalálta a sci-fit, tökélyre fejlesztette a német expresszionizmus legnagyobb találmányát, a fény-árnyék játékot, lenyűgöző képeket hagyott hátra a hálás utókornak (amelyek természetesen később visszaköszöntek sok más filmben), hihetetlen, hogy a kor technikai színvonalához képest milyen látványvilágot hozott létre, igaz, hogy rengeteg pénzből, de azért mégiscsak a kreativitás miatt vállhatott igazán időtállóvá és megkerülhetetlen alapművé ez a fantasztikus film.
A film, bár szórakoztató volt, és még a látványvilága is stílusosnak volt nevezhető, komoly hiányérzettel zárult az én esetemben - és ezen sem az alkotás szerzői filmes mivolta, sem a profi színészi játék, sem a sajátosan fekete humor nem tudott változtatni. Félreértés ne essék, alapvetően tetszett ez a mozi, de sajnos végeredményben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.
Végül, de nem utolsó sorban a mű tanulsága is jóleső érzéssel tölthet el bennünket, mely annyiban foglalható össze, hogy "bármit is csinálsz, ha szívvel-lélekkel csinálod, rád mosolyog majd a szerencse".
Megunhatatlan a kicsike, hiába telt már el jó néhány év a bemutató óta, semmit sem öregedett ez az alkotás, amely nálam legalábbis a legjobb Disney-filmek között van, olyan elementáris humorral vegyíti az Ezeregyéjszaka minden csodáját, amelyből sohasem elég, fogjuk a gyerekre (vagy kiskorú ismerősre) és nézzük újra, ahányszor csak tehetjük, mert nagyon jót tesz a kis lelkünknek ez a dögös mese.
Az American Pastoral végeredményben szerintem így sem lett olyan vészes, mint amilyennek például a külföldi fogadtatása lefesti, hiszen bár keltsen olyan benyomást, mintha csak árnyéka lenne a műnek, amelyből a stáb dolgozott, ebben az árnyékban is találhatunk kedvünkre valót.
Nem mondom, hogy szép fényben látjuk majd a jövőt a film megtekintése után, de az biztos, hogy úgy fogjuk érezni, hogy unalmasabb lenne a világ Snake Plissken nélkül.
Szerethető kis film, saját műfajában kiemelkedő alkotás, amely nem akar többnek látszani, mint ami, egy tisztességesen összerakott darab, amelyből nem hiányzik a szív és a szenvedély, de igazán a színészi alakítások miatt érdemes megnézni. Anthony Andrews és Ian McKellen elviszi a hátán ezt a dögös kis kalandfilmet, kitűnő gyógyszer tavaszi fáradtság ellen, visszahozza az életkedvünket, és ez nem kevés. Lehet élni nélküle, csak nem érdemes!
A 20th Century Women kiváló példája, hogy hogyan lehet valódinak ható filmet készíteni anélkül, hogy ez a játékfilmes eszköztár és szórakoztató pillanatok rovására menne. Egyetlen (de valószínűleg sokat számára a befogadásban már komoly akadályt jelentő) bűne mindössze csak annyi, hogy rendezője a hitelesség-mesterkéletlenség oltárán még azt is feláldozza, hogy egy kompakt, lendületes filmélményt hozzon létre - de a produkció ettől függetlenül is egy olyan üdítő különlegesség, amit érdemes látni.
Elemi ösztön a galaxira kalibrálva, űroperába oltott divatbemutató, vagy valami ilyesmi, tényleg nem lehet bekategorizálni sehová sem ezt az alkotást, amelyből az évek során igazi kultfilm vált, művészeti értéke nem sok van, viszont valami mégiscsak van benne, ami miatt nem merült feledésbe. Roger Vadim azzal, hogy megteremtette Barbarellát, egy olyan ikont adott a mozinak, akit tuti nem felejt el az, aki végignézte ezt a mára már klasszikussá nemesedett trashfilmet.
90 Metropolis (1927)
10/10 több»