A tökéletes kommunikáció teszi nosztalgián felül is átélhetővé a Moszkva teret, és a "generációs film" besorolás ellenére ezért működik generációkon átívelően is. Ez pedig akkor is elvitathatatlan érdeme, ha kicsit húzhatjuk a szánkat, hogy ennél többre nem vágyik és ennél többet nem is tud adni.
A film nyújtotta zavarba ejtő, elgondolkodtató élményt Ennio Morricone repetitív, de hangulatos zenéje húzza alá. A Stendhal szindróma egy méltatlanul alulértékelt Argento-mű, amit hiba lenne a fostos látvány, a rendező filmográfiájában atipikusnak számító megoldások, és a túlzó színészi játék alapján értéktelennek bélyegezni! több»
A mozi záróképének meg simán bérelt helye van minden idők legjobb horror befejezései között, olyan creepy és hideglelős, hogy már-már zárójelbe teszi a film szinte összes bosszantó negatívumát.
Méltó feldolgozást készítettek egy klasszikusból, egy jó kis családi musicalt kaptunk, amelynek még mindig az a legnagyobb tanulsága, hogy az igazi szépség legbelül lakozik, és sohasem a külsőségek után ítéljünk. Kellemes meglepetés, ne habozzunk, pakoljuk fel a családot, üljünk a moziba be, nem fogunk csalódni!
A part tehát végül tényleg olyan lett, mint egy Hollywoodba betagozódni kényszerülő egyedi rendező kálváriája: hiú, felszínes és a saját elvesztett hangját kétségbeesetten kereső. Azonban Boyle is levonta ugyanazt a tanulságot, mint főszereplője, és délibábok üldözése helyett inkább megpróbálta megtalálni helyét a (film)világban - a többi pedig már történelem.
A történet nem Nixonról szól, hanem a 70-es évek Amerikájáról, arról, hogy két oknyomozó riporter hogyan jut el odáig, hogy átlássa, mennyire mocskos dolog a politika, és ezt nyilvánosságra is hozza, nem félve a következményektől. Ha mindig tudni akartad, miről is szólt a Watergate-botrány, ez a te filmed, de akkor is, ha egy igazán jó politikai krimit akarsz látni, amelyet biztosan nem felejtesz el, a kicsit döcögős kezdet után lélegzetvisszafojtva fogod nézni a történetet, holott pontosan tudod, hogy mi lesz a vége. Kötelező darab!
A szökevényt tehát bátran lehet mutogatni a forgatókönyvíró iskolákban, hiszen felépítése, szerkesztése valóban elsőrangú. Azonban mint ahogyan a tankönyvekben, ebben az alkotásban sem találunk választ arra, melyek azok az húzások, amelyek egy igazán nagyszerű és emlékezetes akció-thrillert eredményeznének. Mert A szökevény nem az, még ha látszólag csak egy hajszál is választja el ettől.
A nagy szökés egy kiválóan szórakoztató film. Mindezt nem felületességgel vagy szétrobbantott díszletekkel, hanem érdekes, színes-szagos szereplőkkel és történettel, valamint egy nagyszerű lezárással éri el. Nem mondom, hogy az izgalmaktól kiugrik a szívünk a helyéről, de igazából nem is feltétlenül ez volt a készítők célja, sokkal inkább alkottak egy olyan filmet, amely az emberi kapcsolatokra és a valódi emberi jóságra építkezik.
A rendező összes felesleges manírját lenyesegetve tökélyre fejlesztette stílusát, kár, hogy ezt éppen (legutóbbi hármasát tekintve) tartalmilag leggyengébb történeténél sikerült. Mindenesetre a Patriots Day jól jelzi, hogy megfelelő alapanyag esetén Bergtől akár remekművekre is számíthatunk majd a jövőben.
A fehér király tehát tökéletesen mutatja meg, hogy egy alapvetően egyáltalán nem reménytelen alapanyag is katasztrófává válhat olyanok kezében, akiknek se elképzeléseik, se tapasztalatuk nincs a témával kapcsolatban. Szakértelmük is csak annyi, hogy jó iparosmunkaként a végeredmény legalább technikailag ne hagyjon kívánnivalót maga után, ugyanakkor kevés ennél eklatánsabb példája akad annak, hogy megrendezni egy filmet mennyivel többet takar jelenetek leforgatásánál.
80 Moszkva tér (2001)
7,5/10 több»