Páncélba zárt szellem (2017)

Nem lett rossz, pörgős, magával ragad a látvány és az izgalom. Scarlett Johanson minden további nélkül képes eljátszani egy szexi robotot, akinek jobbára nincsenek érzelmei, legfeljebb csak zavart néha. A problémám az volt a filmmel, hogy rövidnek tűnt, Eltöltöttem volna még negyed órát Tokioban, és nem bántam volna, ha kiderül néhány részlet a fontosabb mellékszereplőkről is. Gyakorlatilag nem volt mellékszál, csak zakatoltunk a végkifejlet felé...

Nekem úgy tűnt, hogy túl sokat akartak, de nem jött össze. Valahogy nekem nem nyerte el a tetszésemet. Egyszer végig lehet nézni, viszont ajánlani már nem biztos, ahogy ajánlanám. A történet maga nagyon tetszett és érdekesnek is találtam, de végignézve a filmet, nem töltött el utána semmi féle jó érzés, hogy igen ez egy jó film volt. Nem, inkább próbáltam megérteni, hogy miről is szólt úgy igazából és olyan volt, mintha még maga a szerkesztő se tudta volna. Látványban jó volt, a virtuális világ is, de ahogy néztem jó pár koppintást felfedeztem benne. Az Ötödik elem című film mintha ott kiabált volna jó pár jelentben és ez nem tetszett, hiába szeretem azt a filmet. Scarlett Johansson egy nagyon szerethető és jó színésznő, de megmerem kockáztatni, hogy ez volt az egyik leggyengébb alakítása. Néha elég unalmas volt, de aztán amikor beindult a sztori akkor elég élvezhetővé vált, csak hát előtte végig kellett unni jó pár részt. Alapvetően azt mondanám, hogy egyszer nézhető, némileg izgalmas is, és vannak benne azért meglepő fordulatok, tehát aki úgy érzi, hogy érdekli és meg akarja nézni, az nyugodtan tegye meg.

Látványban egészen különleges film, már csak azért érdemes megnézni. Egy furcsa világ tárult a szemünk elé. A történetben lehetett volna picit több, de így is tetszett.

A remake-láz nem áll meg, s amíg az olyan stúdiók, mint a Disney a saját történeteit alakítja át élőszereplőssé, addig mások (jelen esetben a Paramount fejesei) idegen vizekre eveztek, s egy igazán nagy fába vágták a fejszéjüket: a '90-es évek cyberpunk alapművének számító animéjéből, a Ghost In The Shellből készítettek élőszereplős és (azt kell mondanom, hogy sajnos nagyon is) hollywoodias változatot. Ám én mindkét stúdió esetében feltenném a kérdést: jó-e ez nekünk, egyszerű mozinézőknek, hogy a vezető filmstúdiók nem nagyon hajlandóak új ötletek és filmtervek felé kacsingatni, jó-e az, ha csak a csomagoláson változtatnak, de maga a termék (úgy, ahogy) marad olyan, amilyen? Bár a kérdés lehetne a költői, árnyalják az összképet a bevételi adatok: a Mickey egér fejes birodalom mozijai kasszát robbantanak, míg mások, esetünkben a Paramount elbukott ebben a versenyben, vagyis a fába beletörött a fejsze. Ám a poén az egészben, hogy nem feltétlenül az áll ennek az egésznek a hátterében, hogy a Disney filmjei törvényszerűen jobbak lennének konkurenseknél. A Ghost In The Shell esetében is hasonlót vélek felfedezni, de most már tényleg beszélni kéne a filmről: Abban egyetértek a többi kritikával, hogy jelen változat iszonyú látványos, szemet kápráztató, de azok a filozófiai mélységek, amelyek az animében megfogalmazódtak, azok itt bántóan hiányoznak. Pedig nagyon szimpatikusnak találtam azt, hogy mertek változtatni az eredeti sztorihoz képest: a hangsúly sokkal inkább az Őrnagyon van, az ő zavarodottsága, valós/nem valós emlékeiből adódó szorongás valamint az identitáskeresése nagyobb teret kap. A "bábjátékos" átalakul (így lesz ebben a filmben Kuze), de akárcsak a '95-ös változatban, itt sem csak és kizárólag a mesterséges intelligencia a legnagyobb veszély az Őrnagy és csapatára nézve. Tetszett Juliette Binoche karaktere is (azt lehetett sejteni, hogy ő túl nagy név ahhoz, hogy egysíkú figurát hozzon), s ott volt még Takeshi Kitano is, akitől még szép, hogy nem akarjunk, hogy más nyelven beszéljen, kizárólag japánul. A karakterek mellett érezni lehet azt is, hogy bizonyos jelenetekben nagyon is tisztelettel vannak az alkotók az eredeti alapanyag iránt (az Őrnagy első akciója, a póktank támadása, a küzdelem a vízen), s mindez a motívumok szintjén is jellemző (pl.: az Őrnagy ruhája, szemetes kocsi, zene, városkép). Ám hiába a nagyszerű látvány és tisztelet, az anime szellemisége nem tudott átragadni jelen alkotásra, s én még csak nem is abban látom a problémát, hogy az egy japán, a mostani pedig egy amerikai produktum lenne. Inkább azt érzem, hogy a '95-ös GITS egy friss jelenségre tudott reflektálni, amikor valóban lehetett félsz a mesterséges intelligenciától, ezáltal pedig egy alműfaj letéteményese lett. Ma már ez kicsit változott, s e változást a mostani film készítői is észlel(het)ték, de az eredeti mű szellemisége nagyon hiányzott ebből a GITS-ből. Mindent egybevéve: nem lett rossz Sanders mozija, élvezhető, szórakoztató (annak még inkább, aki esetleg nem látta a '95-ös animét), de amolyan egynek jó lesz kategória, amelyet az elődjéről még tíz év múlva sem lehet elmondani, s ez egy ordító különbség a kettő között.

Nagyon vártam a filmet és szerencsére nem volt benne csalódásom. Ez egyszerűen fenomenális, az ilyen filmeket nagyon szeretem. Egyszerűen olyan volt mintha én is ott lettem volna a színészekkel. Van mondanivalója és gyakorlatilag elrabolja az ember figyelmét.