Az a helyzet, hogy a Bosszúállók második kalandja sokkal jobban bejött, mint az első felvonás. Persze ezt be lehetne tudni annak is, hogy egyre jobban elmélyedek az MCU világában, de akkor is. Jobban tetszik az antagonista, jobban tetszenek az újonnan beemelt karakterek, és amit egy ilyen filmtől el lehet várni, azt maximálisan kiszolgálja: hosszabb, grandiózusabb és látványosabb (és persze a stáblista utáni jelenet: most már Ultron és a Végtelen kesztyű is megmutatkozik).
Hozzáteszem, hogy az Ultron kora folytatásként nagyon jó (igaz, ha már filmes univerzum épül, akkor ez a minimum), az előre is visszautalások remekül funkcionálnak (jelenlegi kedvencem: SPOILER! Víziónál biztonságban van az elmekő SPOILER!). Ultron képében pedig a második fázis legjobb Marvel-nemezise került a vásznakra (s nálam Thanos mellett ő lenne a második helyezett): benne már szinte minden adott ahhoz, hogy legyőzhetetlennek tűnjön, s kellenek is az áldozatok a megállításához. (s már Ultronnál is megvan az, ami majd igazán Thanos-nál fog a csúcsra jutni: „igen, le akarom igázni a Földet, de meg tudom magyarázni, hogy miért). Ultron mellett két, számomra remek karakterrel is gazdagodott a sztori, a Maximoff testvérekkel, akik tovább színesítették a Bosszúállók már amúgy sem éppen fekete-fehér palettáját (aztamindenit, de költőiek vagyunk :)). Aaron Taylor-Johnson itt ugyan még a kisfiús énjét hozza (egy évvel később az Éjszakai ragadozókban dobbant csak igazán), Skarlát boszorkány pedig az egyik kedvenc karakteremmé vált, már az Ultron korában is érződik, hogy még komoly szerepet kap a folytatásban. És itt jön egy fontos váltás az első Bosszúállókhoz képest: a humor és a poénok szórása mellett az alkotógárda vette a fáradtságot, hogy legyen azért benne igazi dráma is, amely megjelenik egyéni szinten is, s a csapat közötti kohézióban is (lásd: Hulk és a Hulkbuster összecsapása). Valamint előkészít fontos mozzanatokat a folytatáshoz (lsd. Sólyomszem civil családi élete sem véletlenül kerül bemutatásra). A film, újabb, s egyben a Marvel-mozik elengedhetetlen összetevője a látvány: a CGI- csapat rendesen kitett magáért, s ezt akkor is el kell ismerni, ha az ember csak otthoni körülmények között tudja megtekinteni az Ultron korát (a csatajelenetek zöme igazi csemege a látványért rajongó közönségnek).
Tekintve, hogy a második Bosszúállók kaland esetében egy nagyobb rendszer alkotóeleméről beszélünk, s ebben a viszonylatban remekül funkcionál. Emellett meglátásom szerint, ha önálló alkotásként tekintünk rá, egy, az előző résznél klasszisokkal jobb mozit kaptunk, amelyért a rajongók biztosan odavannak, de a képregényes világgal ismerkedők számára is jó szórakozást biztosít. S miközben felocsúdunk a látottakból, szépen megágyaz a következő etapoknak (Amerika Kapitány: Polgárháború, Thor: Ragnarök és a Végtelen háború).
Az a helyzet, hogy a Bosszúállók második kalandja sokkal jobban bejött, mint az első felvonás. Persze ezt be lehetne tudni annak is, hogy egyre jobban elmélyedek az MCU világában, de akkor is. Jobban tetszik az antagonista, jobban tetszenek az újonnan beemelt karakterek, és amit egy ilyen filmtől el lehet várni, azt maximálisan kiszolgálja: hosszabb, grandiózusabb és látványosabb (és persze a stáblista utáni jelenet: most már Ultron és a Végtelen kesztyű is megmutatkozik). Hozzáteszem, hogy az Ultron kora folytatásként nagyon jó (igaz, ha már filmes univerzum épül, akkor ez a minimum), az előre is visszautalások remekül funkcionálnak (jelenlegi kedvencem: SPOILER! Víziónál biztonságban van az elmekő SPOILER!). Ultron képében pedig a második fázis legjobb Marvel-nemezise került a vásznakra (s nálam Thanos mellett ő lenne a második helyezett): benne már szinte minden adott ahhoz, hogy legyőzhetetlennek tűnjön, s kellenek is az áldozatok a megállításához. (s már Ultronnál is megvan az, ami majd igazán Thanos-nál fog a csúcsra jutni: „igen, le akarom igázni a Földet, de meg tudom magyarázni, hogy miért). Ultron mellett két, számomra remek karakterrel is gazdagodott a sztori, a Maximoff testvérekkel, akik tovább színesítették a Bosszúállók már amúgy sem éppen fekete-fehér palettáját (aztamindenit, de költőiek vagyunk :)). Aaron Taylor-Johnson itt ugyan még a kisfiús énjét hozza (egy évvel később az Éjszakai ragadozókban dobbant csak igazán), Skarlát boszorkány pedig az egyik kedvenc karakteremmé vált, már az Ultron korában is érződik, hogy még komoly szerepet kap a folytatásban. És itt jön egy fontos váltás az első Bosszúállókhoz képest: a humor és a poénok szórása mellett az alkotógárda vette a fáradtságot, hogy legyen azért benne igazi dráma is, amely megjelenik egyéni szinten is, s a csapat közötti kohézióban is (lásd: Hulk és a Hulkbuster összecsapása). Valamint előkészít fontos mozzanatokat a folytatáshoz (lsd. Sólyomszem civil családi élete sem véletlenül kerül bemutatásra). A film, újabb, s egyben a Marvel-mozik elengedhetetlen összetevője a látvány: a CGI- csapat rendesen kitett magáért, s ezt akkor is el kell ismerni, ha az ember csak otthoni körülmények között tudja megtekinteni az Ultron korát (a csatajelenetek zöme igazi csemege a látványért rajongó közönségnek). Tekintve, hogy a második Bosszúállók kaland esetében egy nagyobb rendszer alkotóeleméről beszélünk, s ebben a viszonylatban remekül funkcionál. Emellett meglátásom szerint, ha önálló alkotásként tekintünk rá, egy, az előző résznél klasszisokkal jobb mozit kaptunk, amelyért a rajongók biztosan odavannak, de a képregényes világgal ismerkedők számára is jó szórakozást biztosít. S miközben felocsúdunk a látottakból, szépen megágyaz a következő etapoknak (Amerika Kapitány: Polgárháború, Thor: Ragnarök és a Végtelen háború).