1984

Komor és lehangoló disztópia, amely George Orwell kultikus regényének hű feldolgozása. A film stílusa hideg, nyomott, realisztikusan ábrázolja a jövő totalitárius rendszerének szorongató légkörét; a színhasználat, díszletek és kosztümök mind a remény... Többtelenséget erősítik. A cselekmény Winston Smith, az elnyomás ellen lázadó hivatalnok szenvedéseit és bukását követi, a karakterek (különösen John Hurt Winstonja és Richard Burton végzetes O'Brienje) visszafogott, de megrázó játékot nyújtanak. A színészi munka kiemelkedő, főként Hurt szinte tökéletesen adja vissza a megtört embert, a forgatókönyv pedig tömören, de kellő bensőséggel közvetíti a regény üzenetét, míg a rendezés aprólékosan teremt nyomasztó, valószerű világot. Objektíven a film pontos adaptáció, erőteljes képi és színészi világgal, szubjektíven nézve is elgondolkodtató, de érzelmileg nehéz néznivaló. Leginkább felnőtt, igényes, társadalmi problémák iránt nyitott nézőknek ajánlott.

Nem könnyű végignézni egy olyan filmet egy olyan korban, ahol arat a felszínes szórakoztatás. Ez a film a gondolatisága, a megvalósítása, a színészi játéka és a milliónyi felötlő kérdése miatt zseniális alkotás. Elgondolkodtat. Elszomorít, reményt ad... Több - és reménytelenséget. Iskolákban is leadnám, hogy a gyerekek megismerkedhessenek azzal, hogy milyen is az, amikor valóban diktatúrában élsz, valóban elveszik az önállóságodat, és valóban mindenkinek mindenhol füle van... Mindenképpen nézd meg! Okulj belőle! Szóval filmre fel, és jó szórakozást!

Én nem szoktam ilyen lenni, hogy jaj a könyv egészen más meg a filmnek semmi köze hozzá, de erre itt most azt kell mondanom, hogy a könyvet muszáj elolvasni. Mi a nézők/olvasók nem fogunk a jövőben járni, de mire végzünk a sztorival megtudhatjuk mi az amiben nem akarunk élni de soha.

Ahogyan Takáts Tamás (Takáts Tamás Dirty Blues Band) hirdeti a pólóján: "Minden ugyanaz másképpen", úgy a politikában (történelemben) sincsen új a Nap alatt. A világ, az emberek és a technológiák fejlődnek, de a módszer nem változik. Azon kevés filmek egyike, ahol erősebbre sikerült a film, mint a könyv. Komorabb, szikárabb, merevebb... félelmetesebb. Oktatni kellene!

Megdöbbentő érzelemvilágú disztópia – amely kizárólag csak hangulati skála felszálló ágán lévő nézők számára javasolt. Sokak szerint a könyv eredetije jobb, de ez minden valószínűség szerint örök dilemma marad a filmes feldolgozásokat illetően. Volt... Többaképp – végigmenve egészen a gyökerekig – egy antropológiai, mélylélektani drámával van a nézőnek dolga, amely nem hiányolja a passzív pszichohorror láthatatlan elemeit. A sokkolóan kiábrándító filmek iránt inspirálódó rendezők számára sem volt ihlető erejű – a filmet az akkoriban nem túl ismert Michael Radford vette óvó szárnyai alá. Ingmar Bergman biztosan nem figyelt, vagy nem volt éppen ideje – hiszen nagyjából az ő lélektani miliőjében fogant. Természetesen a pszichológiai alapot az író – dante-i mélységekben fogant – szárnyaló fantáziája adja. A szerző nevéből a negatív mémek szuperlativusza lett mára, bizonyos körökben. Hogy mi is szolgáltatja az elborzasztó hangulatot? Akik számára már a Sztalker is furcsán kezdődik, azoknak nem is kell magyarázni. Egyfajta ’apokaliptikus monológ’, a lélek sötét vándorútja az alvilág bugyraiban. Voltaképp azt feltételezi, hogy nem szükséges a halál küszöbét átlépni, majd ahogy a keresztény hagyomány tartja (pontosabban a vallási része) – háromféle hellyel is kecsegtet a túlvilág. A ki nem munkált vallásosság – ahogyan az evangéliumi tanokból köznapiságot faragott és már jó korán, a középkor kezdetén a világi szenvedésnél még rafináltabb helyet találti ki magának. A pokol lehet pokoli vagy kevésbé az, de mindenesetre az ember mégiscsak feltételezte, hogy már a Földön megvalósulhat. Erre a prosztó még rátett egy lapáttal és azt mondta – igen – de a földiétől ellentétben a túlvilágon súlyosabban, állandóan és vég nélkül. Valóban – az elképzelhetetlen ’örök’ fogalmát sosem tudta az elmével és lélekkel magáévá tenni az ember. Orwell kicsit kombinálta a kezdőfeltételeket és az emberi társadalom tudati lezüllését, legyen az spontán vagy erőltetett, egy lassú, folytonos eseményfolyamként ábrázolja. Az érzelmek kiüresedésének gyertyaszálként való eltűnése ténylegesen félelmetes. Nyilvánvalóan ez egy valamiféle alapállapot és a totális megsemmisülés nem következhet be. A filmnek a letargikus, deprimált hangulatát ilyen módon nem csak a létrejött vészjósló kollektív érzelmi állapot szolgáltatja, hanem a talány – amelynek során egy komplett társadalom jött létre. Eme klasszikus darabban még inkább kihagyhatatlan hogy megemlítésre kerüljön Smith karakterét játszó John Hurt, egyik legkimunkáltabb szerepét játssza, méghozzá fantasztikusan. Hasonlóképp – a korábban jobb időket látott Richard Burton – élete utolsó filmszerepében, újra a régi fényében tündököl – még akkor is ha ily ádáz szerepben játszott. Eléggé ironikus hogy nem sokkal a film bemutatása után eltávozott a halhatatlanok közé. Színész nagyságát csak bizonyítja, hogy a hálátlan szerepet jó néhány elvesztegetett és meddő év után elképesztő érzelmi mélységgel és átéléssel formázta meg.

Az 1984 ma már kicsit maradi filmnek számít, de mégis tetszett. Richard Burton és Suzanna Hamilton egyaránt jó színészek, hitelesek. A történet érdekes és elvont.

Hát ez valahogy nem jött össze. Jó is lehetett volna, de sajnos nem lett az. Egyszer megnézhető, de nem dobja el az agyát az ember tőle sajnos. Valahogy túl unalmasra sikeredett a történet.

A film vizuálisan rendben van, ám maga a történetmesélés, illetve a karakterek koncepciójának kidolgozása nem sikeredett valami túl fényesre. A legnagyobb baj a színészek játékával van: szinte mindig, minden gesztusukat megüli a lapos, recitatív-szer... Többű szövegfelmondás, amellyel a rendező, Michael Radford saját elmondása szerint, a sivárságot igyekezett hangsúlyozni. Holott, talán éppen a legérdekesebb karakterek, Julia és O'Brian szenvedik el a legnagyobb "lobotomizálást": Juliából így kivész az ifjú női nemzedék lázadása, O'Brianből pedig az a karizmatikus, intelligens viselkedéskultúra, amely amúgy a végletekig komformizált társasági-társadalmi közegben megfogja Winston Smith-t. Sajnos, a történet istenigazából nem egy másfél, vagy kétórás mozifilmet, hanem egy sokkal színvonalasabb, három, vagy négy részes televíziós feldolgozást érdemelne.