Lisa Frankenstein

Zelda Williamset nyugodt szívvel nevezhetjük a női Tim Burtonnek. A Lisa Frankenstein egy hihetetlenül stílusos és hangulatos fantasy, amit elsősorban annak a remek húzásnak köszönhet, hogy a gótikus horror elemeit a nyolcvanas évek végével és némi romantikával turmixolta össze, megszórva egy csipetnyi kifinomult, ám annál fanyarabb fekete humorral. Keserédes mese ez a szerelemről, életről és halálról valami megfoghatatlan bájjal nyakon öntve. Rendkívül szórakoztató, meghökkentő, olykor megmosolyogtató, szívhez szóló nagybetűs MOZIÉLMÉNY.

Nagyon féltem, hogy nehéz lesz férfiként rezonálni vele, de pozitívan csalódtam ilyen szempontból. A történet elég őrült, de szinte mindig azt éreztem, hogy komfortzónán belül mozognak az események, ritkán mentek el úgy igazán atombeteg irányba. Szóv... Többal lehetett volna intenzívebb az élmény, de összességében így is egy elég kreatív, különleges romkom, amire simán be lehet ülni. Nem tudom, lesz-e folytatás, nem jósolnak neki túl erős kezdést, viszont olcsó volt leforgatni, szóval ki tudja. Reméljük, ha igen, akkor némi tapasztalattal felvértezve Zelda Williams kicsit bátrabb lesz, és jobban elengedik a gyeplőt. Ja és az apuka szövegei zseniálisak, keveset beszél, de az kb. mindig üt. :D

„Bocs, mi...?!” – Hát... igen, nehezen tudnám másképp leírni ezt a teljesen elmebeteg (részemről a legeslegjobb értelemben értve) alkotást, minthogy: olyan, mint az eredeti Magnum sorozatban, a pornóbajszos, RÖVID UJJÚÚÚÚÚ (#divatbűntény) hawaii inges Tom Selleck, aki besétál ma, 2024-ben a körúton abban a szerelésben, azzal a stílussal egy random szórakozóhelyre, és annyira magabiztos, hogy ettől azonnal elfelejted, hogy ez valahogy teljesen nem ideillő, és kicsit talán ciki is. Szóval... egyszerűen csak magával ragad, és ott ülsz, hallgatod a dumáját, nevetsz a viccein, és a végén nem érted, hogy hogy történhetett meg mindez. Na, Diablo Cody és Zelda Williams (igen, ő a csodálatos Robin Williams lánya) filmje épp ilyen. Egy 80-as évekbeli, nagyon színes, nagyon Barbie-világ (kevesebb rózsaszínnel, de ugyanazzal az intenzív színhasználattal), mixelve egy kis korai Tim Burtonnel (a főszereplőnk időnkét még meg is idézi a mester örök múzsáját, Helena Bonham-Cartert), jó sok trash horror-elemmel, egy most is remek Carla Guginóval és egy pont kellemes vetítési hosszal belopja magát az ember szívébe. Vagy nagyon-nagyon nem. Én azt jósolnám, hogy ez egy olyan alkotás lesz, ami a vagy „NAGYON igen” vagy „NAGYON nem” kategóriák közt mozog majd. Az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb mozis élménye.

Számomra ami valamelyest megmentette a filmet, az a hangulata volt. Maga a történet végtelenül egyszerű és kiszámítható, nincsenek benne igazi karakterek. A zenék is picit dobnak rajta. Bennem mély nyomot nem hagyott, pedig nagyon szerettem volna szeretni.