Ott vagyok a porig rombolt, égő Berlinben, érzem az égő hús és a keserűmandula jellegzetes, halál-illatát. A fülemben dörömbölnek a lövések, hallom a sikolyokat. Borzalmas film, de egyben fantasztikus is, ami teljes mértékben köszönhető mindenkinek, egytől egyig. Rám is rámtelepszik az a reményvesztett, sötét lelkiállapot szinte (sajnos egyébként sem áll tőlem távol a kétségbeesettség és a reményvesztettség). Minden tökéletes ebben a filmben és a zene még inkább azzá teszi. Mindegy, hogy eredeti hanggal vagy magyar szinkronnal nézzük, a hatás nem marad el. Érdemes elolvasni hozzá a két könyvet is, amelyek alapján készült.
Szerettem ezt a mesét és nem bánom, hogy most láttam először. Vicces volt, groteszk és kicsit gusztustalan is, a könyökpuszitól ki tudnék rohanni a világból. :D Viszont önjáró mauzóleumot, hangtompítós automata inkvizítort szeretnék. :D És a Macskakaka-hágón fogok átkelni…
Természetesen nem maradt el a könnyáradat. :) Csodálatos film és végig újra az a kislány voltam, aki annak idején először látta ezt a filmet. Szeretném én is megkapni a levelemet, elmenni az Abszol útra és minden fontos tárgyat, könyvet, állatkát beszerezni.
A két gonosztevő közül mindig is Freddy volt a kedvencem, Jason filmjeit sosem szerettem, talán egyet, ha láttam gyerekként. De ez kifejezetten tetszett, kivéve a nyivákoló női főszereplőt, meg a hapsiját. Már akkor is a hideg rázott tőlük, amikor először láttam a filmet. Chris és Kelly karakterét legalább meghagyhatták volna, sokkal izgalmasabbnak tűntek, mint a nyafogó szőke p*csa és Will.
Újabb hollywoodi II. világháborús valami. Olyannyira nem nyűgözött le, hogy a feléig bírtam, addig vártam, hátha történik valami. Semmi nem történt, így kikapcsoltam a francba. Ha moziban néztem volna, simán felállok és kisétálok, a pénzemet meg visszakérem. Jelenetek egymás után rakva, zene alákeverve. :) Nem látok sehol kiemelkedő színészi játékot (na jó, Kenneth Branagh-nak örültem, rég láttam bármiben is), zenét sem hallok… Mindenféle realitást nélkülöz. A két csillagot magamnak adom, amiért kibírtam ennyit ebből a sz*rból.
Nem is igazán tudom, mit írhatnék róla. Az első eset, hogy valaki (Bruno Ganz) miatt megnézek egy filmet, amelyre egyéb esetben sosem került volna sor. Nem igazán értek a művészfilmekhez, talán ezért érzem felemásul magam, nem néztem őket sosem, egyszerűen nem én vagyok a célcsoportjuk. Viszont ennek ellenére valahogy tetszett.
Nagyon odab*szogatós volt. Volt persze, amikor teljesen össze voltam zavarodva, de ez mit sem vont le a film élvezeti értékéből. Tetszett nagyon, hogy átvettek a régiekből jeleneteket, és hát bevallom, már ott imádtam az egészet, amikor megjelent Jason Clarke és Jai Courtney, aztán meg Emilia és Schwarzi is. Imádom. :)
IMÁDOM!!! Nagyon vicces és kedves sorozat, a szívemhez nőttek a csajok nagyon. Kicsit úgy érzem magam, mintha én lennék Rose. :) Kár, hogy nekem kimaradt ez a gyerekkoromból, de hát na, most bepótolom a lemaradást.
Az első öt évad még brilliáns, ijesztő és néhol gyomorforgató volt, onnantól kezdve viszont lejtmenet az egész. A hatodik évaddal kaszáltam és azóta sincs ingerenciám újrakezdeni. Viszont a két csillag jár neki, mert egy csodálatos, nagyon remélem, hogy örök barátságot köszönhetek a Winchestereknek. Megmarad hát egy szép emléknek.
Véres és kegyetlen, borzalmas film. Nekem valamiért mégis jobban tetszik, mint az első rész. (Bár azért azt hiányolom, hogy az első részben életben maradt kislány sehol nem volt…) Clancy Brown a frászt hozza rám… Anthony Edwards félős arca illett rám leginkább. :D
Elég erős cucc. Az első film, hosszú idő óta, ami szó szerint megfeküdte a gyomromat. Ennek ellenére is imádtam minden percét. Kegyetlen volt és véres, abba pedig vérfagyasztó belegondolni, hogy ha meglett volna a náciknak mindenféle erőforrása, pénze, akár meg is valósíthatták volna ezt az egészet. Annyira nem is állt messze a valóságtól, mert bár ilyen irányú kísérleteik nem voltak, minden másféle viszont igen.
95 Anyáink, apáink (2013)