Van egy egyszerű módszer arra, hogy az ember eldöntse magában, egy film tetszett-e neki, avagy sem, és ez az, hogy újra meg akarja-e majd nézni. Nos, a Dűne 2-t nem fogom. És nem azért, mert annyira rossz lenne, hanem mert nem lett annyira jó, hogy erre késztetést érezzek. Az első részt legalább 4-5-ször előszedtem már, és gyanítom, hogy lesz még alkalom, mert be tud szippantani, hozza azt az élményt, amire vágyom. A második rész valahogy túl lapos lett, túltolva pszichedelikus látomásokkal, szürreális álomképekkel, vontatott üresjáratokkal. Bevallom, magát az alapregényt nem ismerem, de ha a film követi azt, akkor a regénnyel van baj. Olyan érzésem volt, mintha a rendező kifogyott volna az ... több»
Én már feladtam, soha nem lesz már jó magyar film. Ezer sebből véreznek, igazából nem is tudnám pontosan megmondani, mi a legfőbb bajuk, de ha valamit kellene róluk mondani, akkor az a silány szerepjátszás. Egyszerűen nincsenek jó filmszínészeink, színházi művészekre bíznak olyan feladatokat, ami egy teljesen más előadásmódot kíván, nincs arcjáték, szárazak a diskurzusok, fájdalmasan ócska, olvasóköri a beszéddinamika, kiáltó az utószinkron hiánya, üres tekintetek bámulnak a képernyőről, és még sorolhatnám. Nem megy ez nekünk sajnos, ami azért érthetetlen, mert szinkronban meg remekelni szoktak ugyanazok a színészek, akiket rossz hallgatni, amikor önmagukat adják...
Egy újabb kvótafilm, ahol azt akarják elhitetni, hogy Amerikában teljesen általánosak a vegyes kapcsolatok, holott aki élt ott, tudja, hogy ez egy ócska hazugság, amit évek óta sulykolnak a mozik...
Jókat szoktam kuncogni a műkedvelő kritikusokon, akik először végigolvassák a hivatásosok írásait egy filmmel kapcsolatban, hogy tudják az irányt, majd ideteszik ugyanazt sajátként eladva, hogy tudjuk, ők is a profi módon helyén kezelik a látottakat. Ezzel csak az a baj, hogy aki ismeri a szakmát tudja, tisztában van a szakkritikus réteg észjárásával, ami soha nem korrelált a nézői véleményekkel, a fordított arányosság elvét követik: minél inkább jól fogad egy munkát a közönség, annál erősebben keresik a lehúzási momentumokat, amikben bele lehet kötni. Ez legyen az ő gondjuk, ha jól érzik magukat a Parnasszus melletti akolban, én bizonyosan nem veszem el a kedvüket ettől a sznobista létezést... több»
Elképesztően ócska film, gyakorlatilag rezzenéstelen arccal ülöd végig, pedig vígjátéknak készült. A színészek egytől egyig irritálóan ellenszenves alakok, akiket lelkiismeret-furdalás nélkül vágnál képen, élükön a kapcsolati filmekbe ragadt Jennifer Lopezzel, akiből úgy látszik, öregkorára kitört a latin-amerikai vér, akikről tudnivaló, hogy két perc alatt teszik idegronccsá a férfiembert. Itt is sikerült előadnia egy túljátszott hisztériát ,amire egy jó nagy lapáttal még rá is tett Pikali Gerda szinkronnő fájdalmas rikácsolása. Biztos lesz, akinek tetszeni fog, csak abban bízom, hogy egyikőjük sincs az ismeretségi körömben, az fájna, nagyon...
Régóta várom már, hogy legyen egy jó magyar mozi, de kezdem feladni. Két dolgon bukik nálam minden magyar film: a színészi játékon és a hangosításon, s e téren sajnos a Semmelweis is elvérzett. A szomorú helyzet az, hogy mivel nincsenek moziszínészeink, a filmekben színházi előadók szerepelnek, és sajnos hozzák a színpadi ripacskodást, az üres tekinteteket, mellőzött arckifejezéseket. A Semmelweist addig bírtam nézni, amíg meg nem szólalt a főszereplő – mintha egy olvasókörben olvasna fel valaki –, abban a pillanatban abbahagytam, mert láttam, ez ugyanaz, amiből már elegem van. Talán az újraszinkronizálás segítene, mert érdekes módon szinkronban meg marha jók a magyarok. Talán a titok nyitja... több»
Amikor még tudtak készíteni jó magyar filmeket, mint valami jóféle új hullámos olasz vagy francia klasszikus, profi fényképezéssel, remek főszereplőkkel, kiváló játékkal és igazi mély drámával...
Volt már egy pár csajom, de még egyik sem dobta hátra fejét szex közben, sőt gyanítom, hogy egyik nő sem veti hátra a fejét, szóval elfelejthetnék már ezt az ócska közhelyet a filmesek...
Ez az a művészi szint, amikor már nem filmet nézel, hanem valami csak úgy megtörténik előtted, a színészek játéka, a jól ismert érzések, a történetvezetés szála mind egy egy realisztikus gyöngyszem, és amikor beszippant a történet, már nem is tudod, hogy ki a néző, és ki az, aki játszik... külön elismerés a szinkronművészeknek, nagyon sokat adtak a film értékéhez.
79 Dűne: Második rész (2024)