Hollywoodban létezik egy szállóige, amely mára már közhellyé vált, miszerint a színészek más embereket játszanak, a sztárok viszont önmagukat adják a filmekben. Philip Seymour Hoffman esetében ezt persze nehéz lenne megállapítani, hiszen megannyi szerep és egy ellentmondásokkal teli életút után joggal nevezhetjük őt korunk egyik legnagyobb színészének és egyben sztárjának is.
Ő volt Truman Capote, Oscar-díjas alakításában, és a rock-kritikus bölcs Lester Bangs a Majdnem híresben. És ő volt a pedofíliával vádolt kedves pap a Kételyben és az ellenszenves betolakodó A tehetséges Mr. Ripley-ben. Valamint a szekta zseniális vezetője The Master filmben, illetve az obszcén telefonáló A boldogságtól ordítaniban, és persze hosszan sorolhatnánk még az emlékezetes alakításokat.
AZ ELSŐ LÉPÉSEK A SZÍNÉSZET FELÉ
Philip Seymour Hoffman 1967-ben született az észak-amerikai Rochesterben, ugyanabban az évben, amikor névrokona, Dustin Hoffman berobbant a köztudatba a Diploma előtt című filmben nyújtott alakításával. Saját elmondása szerint viszont a kezdőlökést a színészet irányába a 17 éves Robert Downey Jr. adta meg számára, amikor látta őt egy vándor darabban szerepelni.
1984-ben, mielőtt színházi tanulmányokat folytatott volna a New York-i Egyetemen, részt vett a saratogai Summer School of the Performing Arts-ban, ahol megismerkedett Bennett Millerrel és Dan Futtermannel, a későbbi Capote rendezőjével és forgatókönyvírójával.
KEZDETI SIKEREK ÉS ÚT A CSÚCSRA
A sikert persze nem osztották könnyen. Hoffman első kisebb filmes szerepe a már kultikusnak számító Egy asszony illata című filmben látható, ezt követően pedig olyan további produkcióban bukkant fel, mint a Ha a férfi igazán szeret, a Senki bolondja és a Szökésben. Az igazi potenciált viszont Paul Thomas Anderson látta meg Hoffmanban, aki előbb A szerencse zsoldosai, majd pedig a Boogie Nights rendezéséhez is szerződtette őt, a következő években pedig Anderson szinte összes filmjében szerepet kapott, így játszott a Magnóliában, a Kótyagos szerelemben és felejthetetlen alakítást nyújt a The Master című filmben.
EGYEDI KARAKTER
Jellemző azonban, hogy Hoffman karaktere nem úr, hanem rabszolga volt - a felsőbbrendűség és a nyomorúság egyidejű érzéséhez láncolva. Todd Solondz A boldogságtól ordítani filmjében Allen számára az obszcén telefonálás művészet, rögeszme és az élete; úgy véli, hogy különben senki sem hallgatna rá. Az első filmes évtizedében Hoffman néhány főszerepet kapott alacsonyabb költségvetésű filmekben. A 2003-as Hideghegyben viszont egy markáns karaktert hozott Veasey tiszteletesként, két évvel később pedig ő formálta meg a legendás írót a Capote életrajzi filmen, amelyért a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat. Utolsó igazán fontos szerepét pedig a szakma szerint az Apu vad napjaiban hozta.
A SZÍNHÁZ
Minden filmes hírneve ellenére Hoffman egy alkalommal a következőt nyilatkozta: "A színház az, ahol jobban otthon vagyok. Ez egy olyan hely, ahol nem hiszek a saját sajtómnak. Vagy béna vagy, vagy nem. Ez egy nagyszerű alázatosabb." A kritikusok szerint ugyanolyan lenyűgöző rendezőként, mint színpadi színészként, ugyanazt az intelligenciát vitte színdarabok színpadra állításába és más színészek alakításába. A TIME Richard Zoglin éves 10 legjobb listáján Hoffman két rendezése is helyet kapott.
2006-ban, amikor a TIME 100 tagjaként tisztelgett Hoffman előtt, Vanessa Redgrave, generációjának egyik legnagyobbjának tartott színpadi színésznője így írt a vele közös munkájáról O'Neill Long Day's Journey into Night című darabja kapcsán: “Remélem, 50 évesen láthatom őt Lear királyt játszani.” Hoffman 38 éves volt, amikor Redgrave-vel dolgozott együtt.