Érdekes és egyáltalán nem számít sztereotípiának, hogy immár sok-sok évtized távlatából csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni. Egyébiránt még egy jellegzetes mémet hordoz a film a kiváló Henry Fondával kapcsolatban, nevezetesen, hogy elképesztő emberséget hordoz magában a karaktere. Ez abból a szemszögből tekintve is érdekes, hogy minden valószínűség szerint a hazai közönség (is) sokkal előbb láthatta őt példaként a Volt egyszer egy vadnyugat című ismert klasszikusban, ahol tipikusan a főgonosz szerepét öltötték rá. Mindazonáltal megjegyzendő, hogy nem is szívesen adta be a derekát. Márpedig, ha a néző ekkora kontrasztban láthatja újra, igencsak meglepően hathat. Hiszen egy csupa melegség, csupa bűbáj szerepet láthatunk itt, aki mindenkit a legnagyobb odaadással szeretne meggyőzni a vélt igazáról.
Tulajdonképpen egy kamaradrámáról van szó, egy érzelmi-erkölcsi varázsdoboz, melyben az ember önmagával való szembenézése súlyos lelki konfliktusok szülője. Ahogyan a személyes szférák az asztal körül egybeérnek, egyre nyilvánvalóbbá válik a tény, hogy titkosnak vélt előítéleteinket, rejtett gondolatainkat, félreértelmezett meglátásaink manifesztációi hamar lebuknak. Egyébiránt ez az idő múlásával is megmutatkozik: a logikai érvek sokkal előbb bontakoznak ki, majd jórészt háttérbe szorulván a szellemi tartományoknak engednek utat.
Meglehetősen egyedi alkotást láthat a néző a mozi hőskorából, még csak véletlenül sem alkalmas a remake-re, vagy uram bocsá' a folytatásra. A személyes katarzis és a megoldás egy nagyon régi elfeledett félelmünk és szorongásunk, az arcok és személyiségek sokféleségének a bűvöletében. Mégis egyfajta megnyugvást adhat, hogy ennek feloldása egy gyermeki lélek számára a legegyszerűbb.
Érdekes és egyáltalán nem számít sztereotípiának, hogy immár sok-sok évtized távlatából csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni. Egyébiránt még egy jellegzetes mémet hordoz a film a kiváló Henry Fondával kapcsolatban, nevezetesen, hogy elképesztő emberséget hordoz magában a karaktere. Ez abból a szemszögből tekintve is érdekes, hogy minden valószínűség szerint a hazai közönség (is) sokkal előbb láthatta őt példaként a Volt egyszer egy vadnyugat című ismert klasszikusban, ahol tipikusan a főgonosz szerepét öltötték rá. Mindazonáltal megjegyzendő, hogy nem is szívesen adta be a derekát. Márpedig, ha a néző ekkora kontrasztban láthatja újra, igencsak meglepően hathat. Hiszen egy csupa melegség, csupa bűbáj szerepet láthatunk itt, aki mindenkit a legnagyobb odaadással szeretne meggyőzni a vélt igazáról.
Tulajdonképpen egy kamaradrámáról van szó, egy érzelmi-erkölcsi varázsdoboz, melyben az ember önmagával való szembenézése súlyos lelki konfliktusok szülője. Ahogyan a személyes szférák az asztal körül egybeérnek, egyre nyilvánvalóbbá válik a tény, hogy titkosnak vélt előítéleteinket, rejtett gondolatainkat, félreértelmezett meglátásaink manifesztációi hamar lebuknak. Egyébiránt ez az idő múlásával is megmutatkozik: a logikai érvek sokkal előbb bontakoznak ki, majd jórészt háttérbe szorulván a szellemi tartományoknak engednek utat.
Meglehetősen egyedi alkotást láthat a néző a mozi hőskorából, még csak véletlenül sem alkalmas a remake-re, vagy uram bocsá' a folytatásra. A személyes katarzis és a megoldás egy nagyon régi elfeledett félelmünk és szorongásunk, az arcok és személyiségek sokféleségének a bűvöletében. Mégis egyfajta megnyugvást adhat, hogy ennek feloldása egy gyermeki lélek számára a legegyszerűbb.