Hamnet

A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!

Hagyományosan azok a filmek, melyek Shakespeare életével kapcsolatosak, automatikusan magasabb megítélés alá esnek, felülértékelődnek. Ez érződik Chloé Zhao kínai rendezőnő alkotásán is, melyet Maggie O'Farrell fikciós regényéből forgatott. Összesség... Teljes kritika

Chloé Zhao, a nézői és kritikai sikert arató A rodeós és A nomádok földje Oscar-díjas rendezője rövid marveles kitérő után (Örökkévalók) ismét emberi érzelmeket középpontba állító filmet készített, minden idők talán legismertebb drámaírójáról. Maggie... Teljes kritika

Ez a tipikus „művészieskedő” nyomorpornó, amit a fesztiváloknak és a tömegnek gyártanak, hogy elhitessék velük: valami „mélyet” látnak. A nyomort is úgy tálalják, hogy az jól mutasson a képernyőn. Beleestek a szokásos csapdába: sok lassított felvétel, giccses zene, és olyan szájbarágós érzelmek, amiket a „droidok” is értenek. Ha a tragédiát csak díszletnek használják egy kis kosztümös romantikához, akkor az egész nem több egy szépen csomagolt ürességnél. Nem hagynak neked teret a gondolkodásra, hanem bele akarják verni a fejedet a „borzalomba”, hogy sajnáld őket. Ez a „Hamnet” is csak egy újabb darab a rostában. Az ilyenekre kár az idő, mert csak leszívják az ember energiáját, de nem adnak cserébe semmi valódi igazságot. Csak a szokásos színház, ahol a „viaszkatonák” most éppen középkori jelmezben ordibálnak. Aki látja a „zsinórokat”, azt nem lehet ilyen olcsó trükkökkel bent tartani a nézőtéren. A történet Shakespeare fiáról és a pestisről szól, de a hangsúly nem a történelmi tényeken van, hanem a gyászon és a női sorson. Na, itt jön a veszély: ha egy ilyen történetet Hollywood kapar meg, abból könnyen lesz egy „érzelmi hullámvasút”, amit a tömegnek szánnak, hogy jól kisírhassák magukat a popcorn felett.

Minden hibája ellenére is tetszett összességében a film. Az érzelmi csúcspontok, bár szélsőségesen hatásvadász módon próbálnak könnycseppeket kikényszeríteni a nézőkből, mégis működnek. Izgalmas Hamlet-újraértelmezés, messziről indít és az első fele talán jobb, van egy szép íve a történetnek. Chloé Zhao rendezésében van egy furcsa kettősség, mert egyszerre hat természetesnek és extrémül túljátszottnak. Jesse Buckley alakítása Oscar-esélyes.

Érzelmes, szép történet, szerettem nézni.

Komolyan, ez nem az a tipikus történelmi film, hanem olyan mélyen érzelmes cucc, hogy néha már fojtogató. Jessie Buckley szétbombázza az érzelmeket, a képek meg gyönyörűek. Néha kicsit lassú, de ha ráállsz, simán megérint. Zhao tényleg eltalálta a fájdalom és a szépség furcsa egyensúlyát.

Nem rossz film, és a casting is durván jó, de néha kicsit vontatott és túl erőltetettnek érzem az érzelmeket. Mintha direkt sírásra játszana, nem pedig tényleg elengedne. Vannak mély pillanatok, de nekem néha túl hosszúnak tűnt.