Meglógtam a Ferrarival (1986)

A Meglógtam a Ferrarival egy tökéletes példája annak, hogy a '80-as, 90-es években még igényesebb vígjátékokat készítettek, mint manapság, hiszen sokkal ügyesebben éltek a helyzetkomikum adta lehetőségekkel. Persze ezeknek az alkotásoknak is megvannak a maga gyerekbetegségei, mint például az, hogy a főszereplők egyenesen belebeszélnek a kamerába, mintha ezáltal kiszólnának a közönséghez és így próbálják levonni az örök tanulságokat és bölcsességeket. Ez azonban mára inkább a korszak védjegyévé vált és ha ezt elfogadjuk, még nem is olyan zavaró. A történet a maga egyszerűségével köti le a néző figyelmét, hiszen nincsen itt másról szó, mint, hogy egy középiskolás fiú eldönti, hogy nincs kedve aznap iskolába menni és ezért betegséget szimulál. Ezen indokból veri át az összes körülötte lévő embert, a szüleit, a tanárait, az osztálytársait (akik még gyűjtést is rendeznek neki, mert elhiteti velük, hogy halálos beteg) és még a várost is, amelyben él. Persze, teljesen abszurd az egész szituáció, hiszen gondolhatnánk, hogy a valóságban nem lehetnek ennyire naivak az emberek, de a dolog iróniáját éppen ez adja. Azért van két ember, aki nem dől be Ferris hazugságainak, a testvére és a suli igazgatója ádáz harcba kezdenek, hogy lebuktassák a fiút, de esélyük sincs. Ferrisnek szükségszerűen győzedelmeskednie kell, hiszen ezért szurkol a néző egészen a film végéig, s ez ad közbe is izgulós perceket például amikor a fiú többször is majdnem szembetalálja magát az apjával vagy éppen egy utcai parádén énekel és több csatorna is élőben veszi a produkcióját. (a parádés jelenet egészen parádésra sikerült, annak ellenére is, hogy belepaszírozzák az összes létező, musicalekben alkalmazott eltúlzott eszközt, amelyek egyáltalán nem illenek bele a történetbe). S eközben ott van az a tűzpiros Ferrari, minden fiatal álma, amely egészen addig a napig csak a garázsban senyvedett most azonban igazi kalandoknak lesz a részese. Miközben pedig Ferris az egész történet során teljesen olyan laza, hogy majd szét esik, a társa, Cameron a film végéig merev, aggódik mindenen, majd történik egy bizonyos dolog, amely áttöri ezt a gátat, rámutatva arra, hogy egy ilyen könnyedebb vígjátékban is lehet karakterfejlődéssel élni (talán ebben is példát vehetnének a mai, önmagukat "vígjátéknak" aposztrofáló alkotások). A film tehát mérhetetlenül egyszerű, a tanulság sem lehet túl bonyolult: hogyan tudja az orránál fogva vezetni egy csapat tinédzser a felnőtteket, továbbá (ahogy Ferris a film végén okosan bele is mondja a kamerába) mindenkinek szüksége van egy-egy napra, amikor valami őrültséget csinál, mert ez tartja aktívan a testet és az elmét.

Gyerekként rengetegszer láttam, és nagyon szerettem (kivéve Cameront). Tegnap néztem meg újra, és mostmár azért látom, hogy elég bugyuta film, tehát nem egy műalkotás, de szórakozásnak kíváló, a színészek szuperek, és bármikor szívesen megnézném. A gyerekeknek inkább ilyeneket kellene nézniük a sok hülyeség helyett, amiket manapság csinálnak.

Szerintem a maga kategóriájában teljesen jópofa film. Elég könnyed, vicces, fiatalos, kedves, nem lő túlzottan-túlzottan túl a célon, vannak benne elég egyedi és eredeti poénok is.

Nem rossz film. Laza és szórakoztató, kellemes kikapcsolódást nyújtó vígjáték. A szereplők lazák, karakteresek és a sztorija is pörgős, ötletes. Jól összerakott kis film.

Egy letűnt kor Amerikai Pitéje. Itt még az altesti poénok helyett a feel good dominál.