Országúti diszkó

Gyerekkori nagy kedvencem az 1989-es, eredeti Országúti diszkó, az azóta elhunyt Patrick Swayze és a gyönyörű Kelly Lynch főszereplésével, Rowdy Herrington remek rendezésében. Blogomon biztosan írni fogok a filmről, így itt csak annyit emelnék ki, hogy egy generáció és korszak rétegfilmje volt annak idején, és főleg azok voltak oda érte, akik ismerték és gyakorolták a film életstílusát: a 80-as évek végének diszkóvilágát. Persze akkor még a vasfüggöny létezett (1990-ig), így a nyugati dolgok nehezen jöttek át. Mi mégis tettük az agyunkat: minden péntek és szombat este felvettük a csajozós ruhát, és mentünk a diszkókba. Balhé pedig gyakran akadt. Ha nagy volt a diszkó, akkor sok kidobóval lehetett találkozni, és bizony akadt munkájuk bőven. Én sem úsztam meg egy-két pofont 15-16 évesen. A filmbeli James Dalton (Patrick Swayze) profi módon intézi el a rendbontókat, kint a diszkó előtt. Persze neki is feladja a leckét a helyi hatalmaskodó, Brad Wesley (Ben Gazzara), aki terrorizálja a települést és a diszkót is. A filmben sok a bunyó, melyek persze ma már nem tűnnek színvonalasaknak. Az új Road House mindenképp jobb ebben. Az én értékelésem a 89-es Országúti diszkóra 4 csillag, és ennyit kap tőlem a 2024-es változat is épp a verekedések miatt.

A 2024-es remake megnézését követően kerültem abba a fellelkesült hangulatba, hogy kíváncsi lettem erre a filmre, és meg akartam nézni összehasonlításképpen. Annak idején kimaradt, pedig láttam egyet s mást az 1980-as évek végén. Megértem, ha valaki ... Teljes kritika

Filmklasszikus ma már és sok bírálat tárgya, de akkoriban rengetegen szerettük az Országúti diszkót. Patrick Swayze igazi sztárnak számított a 80-as években. A film bunyói pedig nagyon jók, és bár a ruhák, hajviseletek mai szemmel picit viccesnek hatnak, 35 évvel ezelőtt annak a kornak bizony szerves részei voltak. Az alapsztori jól kitalált: a jó és a rossz klasszikus küzdelme egy kisvárosban, ahol a helyi diszkó új kidobóembere szembeszáll a város mindenható nagy urával. Első alkalommal is tetszett, és azóta is kedvencem. Nálam 4 csillagot ért 1989-ben is, és most is.

A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!

Ha a producer Joel Silver. Ha a filmben játszik Patrick Swayze, Sam Elliot, és Ben Gazzara. Ha a szőke bombázónak, Julie Michaelsnek ekkora keblei vannak. Ha ilyen jó zenéket játszanak. Akkor nem értem, hogy miért jelölték a filmet Arany Málna díjra,... Teljes kritika

Ha már annyian elővették ezt a filmet, én is lepötyögnék pár gondolatot róla most, hogy megcsinálták az új változatot is (azokkal a híres bunyós jelenetekkel). Az eredeti sztori egy 1989-es darab, és tény, hogy kultuszfilm lett belőle (bármennyire is azt olvasom mostanában itt-ott, hogy nem volt népszerű), valójában mindenki szerette akkoriban. Én középiskolásként természetesen szintén ráindultam (a haverokkal megnézve), mert Patrick Swayze szálkás kigyúrtságával valóban megtestesítette a szikár bunyós alakját. (Én azokban az években váltottam a taekwondoról a bokszra, de még az első nagy KO-m előtt voltam, tele naivitással arról, hogy milyen egy valódi csupaszöklű harc az életben.) Emlékszem, kielemeztük a rúgásokat, ütéseket, és nagy viták folytak arról, hogy mi a hatékonyabb küzdősport egy diszkó közegben. Persze ma már jobb bunyókat csinálnak a filmekben (le a kalappal a Gyllenhaal–McGregor párharc előtt az új feldolgozásban), de azért a 89-es harc sem rossz. Én ezt a filmet ma is imádom, és szerintem még ma is nagy a rajongótábora idehaza. Nem véletlenül: valahogy elindított akkoriban egy generációt a küzdősportok felé. Ma minden fiatal a telóját nyomkodja, mi meg diszkókba jártunk és edzőtermekbe. Valahogy azt mondanám: ÉRTETTÜK ezt a filmet.