Ez tipikusan az a film, amit vagy imádsz, vagy teljesen lepattansz róla. A történet néha túlbonyolítja saját magát, viszont amikor összeáll a kép, akkor nagyon erős gondolatokat dob be az alkotásról és arról, hogy meddig lehet elmenni, amikor valaki a saját életéből csinál művészetet.
A filmmel az a baj, hogy fantasztikusan néz ki, de néha olyan, mintha csak gyönyörű koncepciókat pakolnának egymásra, kevés a lélek. A fények, az effektek, ahogy a digitális világ “beszivárog” a való világba, na az üt! Azonban a dialógusok, az érzelmi pillanatok gyakran felszínesek. Ha popcorn mozinak mész, és nem várod, hogy nagyon elgondolkodtasson, akkor megéri.
Elismerés a vizuális elemekért meg a kreatív szörnyökért, tényleg látni, hogy sok munka van benne. A gyerekek és a rajzolás metaforája működik, az érzelmi töltet is átjön. De engem zavart, hogy néha túl kiszámítható a történet, és a feszültség sem mindig csap át igazán nagy pillanatokba.
Az intim tablók – a festés, a vallásos reflexiók, a kupala-fesztivál – meg olyankor nagyon betalálnak, amikor megcsendesedik a moziterem. A zene és a hangulat fantasztikus, nekem ezek voltak a film fénypontjai.
A szülők elvesztésének feldolgozása egész megrázóan természetes és őszinte, pláne ha valaki már átélt hasonlót. A film sebessége pont jó, nem dönti túl az érzelmeket, de azért odavág.
58 Keserű karácsony (2026)