Régóta szerettem volna látni a filmet, így talán a fejemben kialakítottam egy túlzó elvárást is, aminek az alkotás csak részben tudott megfelelni. Szerettem volna, ha a személyes karakterdráma egy kicsit jobban kidomborul a történetben. Ettől függetlenül a „Truth” egy átlagosan jó dráma, Blanchett kiváló alakításával.
Ártalmatlan, de felesleges folytatás. Persze az emberben akaratlanul benne van, hogy az Oscar-jelölt Nia Vardalos hollywoodi karrierje sohasem indult be igazán, így érthető, miért ragaszkodik ahhoz az egy projekthez, amivel sikere volt.
Kiszámítható, felszínes, butácska horrorfilm, ami kizárólagosan a sokkoló látványelemekben érvényesíti az erejét. Eli Roth tizenöt éves lemaradásban van: most már nem elég brutális mészárlásokat színre vinni egy horrorfilmben, meg is kell ezeket tölteni izgalommal és legfőképpen tartalommal.
Vártam és vártam, hogy történik-e valami a filmben, építkezik-e nagyobb katarzisokba, de elmaradt a csoda. Portman felejthető és teljesen idegen marad a néző számára, a Riverdale-es Charles Melton pedig egész jó, de még sokat kell fejlődnie, hogy helyt tudjon állni egy Julianne Moore-kaliberű színésznő mellett. Főleg a drámai jelenetekben. Moore messze kenterbe veri kollégáit, még akkor is, ha a szkript nem ad neki elég teret arra, hogy jobban belelássunk a karakter lelkivilágába. Összességében nagy csalódás volt ez a film, Todd Haynes a 2007-es I'm Not There óta nem rendezett olyan filmet, ami felidézte volna rendező zsenialitását.
Egyszerre érzem, hogy tökéletes befejezése volt a filmnek, ugyanakkor azt is gondolom, hogy érdekfeszítő lett volna látni, mi történik a kezdeti káosz után.
A „Killers of the Flower Moon” is azok közé a filmek közé tartozik, amiket nehéz volt végigülni hosszuk miatt, de összességében mély nyomot hagytak lelkemben. Nagyra értékelem Scorsese rendezését, ami állandóan érvényesítette a történetnarratívát a sztoriban, ahelyett hogy elkalandozott volna; valóban egy megdöbbentő történetet hozott el az amerikai történelemből, ahol semmi sem fékezte meg a kapzsiságot.
Az Oppenheimer több sebből vérzik: nem csak bődületesen hosszú és unalmas (főleg az első két óra), de a karakterek többsége sincs kidolgozva, a néző semmiféle szimpátiát, érdeklődést nem táplál irányukba. Akad a filmben egy-két jobb, intenzívebb szegmens (az utolsó fél óra), de összességében nem csak a forgatókönyv száraz és sokszor élvezhetetlen, de Christopher Nolan rendezése is a történelmi háttér kizárólagos bemutatását tűzi ki célul, olyan „hello, vegyetek már komolyan, én is tudok erős drámát rendezni” alapon, mindeközben elfelejt szórakoztatni vagy hús-vér emberi alakokat megjeleníteni a színen.
62 Stay Awake (2023)