* Az alapkutatással és konklúziójával vigyázni kellhet, hogy ne legyen "brittudósos", azaz mint az egyszeri tudós, aki miután kitépte a bolha összes lábát, és konstatálta, hogy ha a végén a "bolha ugorj!" felszólításra a bolha nem ugrik, akkor megsüketült. Nekem például nehéznek tűnik szétszálazni, hogy mi köszönhető a romantikus filmek pozitív hatásainak, illetve, hogy mi köszönhető annak, hogy a párok beszélgetnek a problémákról, az életükről.
* A dolog másik fele még nehezebb és összetettebb (viszont ez csak egy komment, így nem nagyon van tér bővebb elemzésre). Az én szerény véleményem szerint nagyon, de értsd jól, hogy nagggggggggyon-nagyon nehéz eredeti, jó romantikus filmet (pláne filmsorozatot) csinálni. Időben haladva egyre többet kell nézni a műfajból, hogy egy-egy jó fennakadjon a szitán.
- rengeteg mindent kitaláltak már régebben (bukhat az eredetiség).
- egyre több a sci-fi vagy meseszerű elem, a különféle filmes-univerzumokkal összefüggésben (nagy eredetiség-/újdonság-vadászat közben).
- egyre több az ötlettelenség, tanácstalanság, gyenge alkotóerő, remake-es "megúszás" a filmkatalógus aktualizálására, "feltöltésére".
- egyre több a naturalisztikus testiséges durvulás a szellem, a lélek, a dialógus ábrázolásának, megkomponálásának rovására.
- egyre több az így-úgy hiteles érzékenyítés, a sok lmbtq szál bekötésével (ma már szinte nincs film nélküle), vagy a multikultival, lásd Bob szereti Abisholát, ahol egy kövér 40+-os fehér cégvezető keresi a szerelmet egy szegény, agyonhajszolt nigériai ápolónővel, eléggé kevéssé hihető módon.
- sok a kosztümös film, kosztümös korok nem éppen (poszt)modern korunk problémáival.
- ha mégis hagyományos a romantikus film, akkor csak inkább a felívelő beteljesülő szakaszról, nem pedig a lángolás utáni kötődésről, közös kapcsolatépítésről szeret beszélni.
* Az 5-ös listából én nagyon nem szerettem a Love Life-ot, kifejezetten erőltetett, gyenge alkotásként éltem meg, noha nagy nehezen több menetben csak sikerült végignézni az 1. évadot.
* Ami ipari hulladék eszembe jut még a műfajból: After/Miután-trilógia első két nagyfilmje (felfoghatatlan számomra a zajos sikere). Princess switch/Karácsonyi cserebere - Vanessa Hudgens egy életre leírta magát nálam csak azzal, hogy kifejezetten rossz filmekben szerepel.
* Az utóbbi évek felhozatalából én nagyon szerettem a Normális emberek minisorozatot. Minisorozatban a Dash and Lilyt is kifejezetten lenyűgözőnek tartom, ahogy az Emily in Parist is nagyon szerettem, vagy kifejezetten zseniálisnak tartom a Briliáns barátnőmet, bár az nem szimpla romantikus film, hanem jóval több: társadalomrajz. Nagyjátékfilmben a legutolsó legjobb emlékem a Két lépés távolsághoz kötődik.
* Az alapkutatással és konklúziójával vigyázni kellhet, hogy ne legyen "brittudósos", azaz mint az egyszeri tudós, aki miután kitépte a bolha összes lábát, és konstatálta, hogy ha a végén a "bolha ugorj!" felszólításra a bolha nem ugrik, akkor megsüketült. Nekem például nehéznek tűnik szétszálazni, hogy mi köszönhető a romantikus filmek pozitív hatásainak, illetve, hogy mi köszönhető annak, hogy a párok beszélgetnek a problémákról, az életükről. * A dolog másik fele még nehezebb és összetettebb (viszont ez csak egy komment, így nem nagyon van tér bővebb elemzésre). Az én szerény véleményem szerint nagyon, de értsd jól, hogy nagggggggggyon-nagyon nehéz eredeti, jó romantikus filmet (pláne filmsorozatot) csinálni. Időben haladva egyre többet kell nézni a műfajból, hogy egy-egy jó fennakadjon a szitán. - rengeteg mindent kitaláltak már régebben (bukhat az eredetiség). - egyre több a sci-fi vagy meseszerű elem, a különféle filmes-univerzumokkal összefüggésben (nagy eredetiség-/újdonság-vadászat közben). - egyre több az ötlettelenség, tanácstalanság, gyenge alkotóerő, remake-es "megúszás" a filmkatalógus aktualizálására, "feltöltésére". - egyre több a naturalisztikus testiséges durvulás a szellem, a lélek, a dialógus ábrázolásának, megkomponálásának rovására. - egyre több az így-úgy hiteles érzékenyítés, a sok lmbtq szál bekötésével (ma már szinte nincs film nélküle), vagy a multikultival, lásd Bob szereti Abisholát, ahol egy kövér 40+-os fehér cégvezető keresi a szerelmet egy szegény, agyonhajszolt nigériai ápolónővel, eléggé kevéssé hihető módon. - sok a kosztümös film, kosztümös korok nem éppen (poszt)modern korunk problémáival. - ha mégis hagyományos a romantikus film, akkor csak inkább a felívelő beteljesülő szakaszról, nem pedig a lángolás utáni kötődésről, közös kapcsolatépítésről szeret beszélni. * Az 5-ös listából én nagyon nem szerettem a Love Life-ot, kifejezetten erőltetett, gyenge alkotásként éltem meg, noha nagy nehezen több menetben csak sikerült végignézni az 1. évadot. * Ami ipari hulladék eszembe jut még a műfajból: After/Miután-trilógia első két nagyfilmje (felfoghatatlan számomra a zajos sikere). Princess switch/Karácsonyi cserebere - Vanessa Hudgens egy életre leírta magát nálam csak azzal, hogy kifejezetten rossz filmekben szerepel. * Az utóbbi évek felhozatalából én nagyon szerettem a Normális emberek minisorozatot. Minisorozatban a Dash and Lilyt is kifejezetten lenyűgözőnek tartom, ahogy az Emily in Parist is nagyon szerettem, vagy kifejezetten zseniálisnak tartom a Briliáns barátnőmet, bár az nem szimpla romantikus film, hanem jóval több: társadalomrajz. Nagyjátékfilmben a legutolsó legjobb emlékem a Két lépés távolsághoz kötődik.