Min kell itt gondolkodni??????

Nem kell itt semmin gondolkodni, az a baj, akinek ez nagyon tetszik, nem látja a mozi pontos célját, de éppen ezért is gyártották le, egyre több van ilyen, egyre jobban eszik, imádják és pontozzák fel a filmeket. A tudatalatti módosítására jöttek létre ezek a filmek, érdekes, mostanában csak ilyen véleményt tudok írni. Nem furcsa, hogy eddig nem volt ennyi? Mindenhonnan a melegek meg a négerek a téma, kimossák az emberek agyát egy-egy ilyen filmmel, átprogramozzák a tudatalattit.

Tyűha. Szörnyű lehet ilyen felfogással leélni egy életet...

Úgy látom, Kedves, téged meg a tudatalattid programozott át. Melegpropagandáról írsz Caravaggio néven. Gratulálok.
A szóban forgó filmmel valóban vannak gondok, de ezeket meg is kellene fogalmazni, például így:
Zöld könyv – Útmutató az Oscarhoz
Ez a nagyszerű, ám azért mégsem tökéletes film kiváló apropót nyújt néhány, részben rajta kívül álló kérdés megvitatására. Először is vegyük szemügyre a pontozás aktusát. Peter Farrelly alkotása kimondottan az a mozgókép, amelyre szívem szerint öt csillagot kattintanék, amennyiben nem a „zseniális”, hanem csupán egyszerűen mondjuk a „kiváló” szó ugrana a szemem elé, ha az ötödik csillag fölé viszem a kurzoromat. Erre, hogy „zseniális”, ezen film esetében egész egyszerűen nem visz rá az ujjam. Ez a probléma egyébként természetesen a többi hasonló kvalitású mozira is érvényes az értékeléskor.
Visszatérve a nagyszerűségre, az mindenképpen vitathatatlan. Nem kérdés, hogy a valós karakterek és események inspirálta történet, a kiváló színészi alakítások, az élvezetes zene, a plasztikusan megteremtett miliő mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy hasznosnak és élvezetesnek bizonyuljon az a 130 perc, amit az életünkből ennek a filmnek szentelünk. Mindemellett még azt is bölcsen ide lehet sznobkodni, hogy lám-lám, Farrelly barátunk is megkomolyodott végre a sok al- és feltesti ihletésű (mellesleg kiváló) komédia után, lám-lám, nemcsak szellentéssel és erekcióval él az ember! (Megérne egy külön misét annak a tudományos igényű elemzése, hogy a két említett jelenség abszolút és relatív mennyisége hogyan is alakul az életkor előrehaladtával, de nem most és nem itt.)
Joggal merül fel hát a kérdés: miért fájna öt csillagot adni? Köszönöm az alkotóknak, hogy hozzájárulnak ahhoz, hogy ezt ezúton is kibeszéljem magamból, mert olyan jelenségről van szó, amelybe napjainkban az élet számos területén óhatatlanul beleütközik -botlik vagy lép - az ember. Ez a kérdés a didakszis kérdése. Kár ugyanis hazudni magunknak, tetszik vagy sem, a három Oscar- és három Golden Globe-díjban, és persze a számos további elismerésben a vitathatatlan szakmai és művészi kvalitások mellett zsírosan benne van a film (Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!) ü-z-e-n-e-t-e is. Teljességgel indokolt az a szempont is, hogy ez miért fáj nekem annyira. Nos, igazán nem is az üzenettel van itt baj, hanem azzal, hogy látszik. Ez ugyanis felveti napjaink egyik kurrens, műfajokon átívelő filmtípusának, mondhatni, transzzsánerének, az ún. „érzékenyítő filmnek” az alapvető, már-már ontológiai mélységű kérdését. Érdemes-e, kell-e ilyen módon (vagy akár egyáltalán) érzékenyíteni, ha tudjuk, hogy úgyis csak azok érzékenyülnek majd, akik amúgy is érzékenyek, az érzéketleneket pedig – hogy korunk kiemelkedő kultúrpolitikusát, Demeter Szilárdot idézzem – „meg sem karcolja” egy ilyen film? Ha ugyanis annyi nap lenne hátra az életemből, ahány virtigli rasszistát akár egy picit is töprengésre késztethetett a Zöld könyv, akkor bizony már megrendeltem volna a koszorúkat. (Papot nem kérek.)