Kutyák szigete (2018)

Wes Anderson kalandozása a stop-motion világában, második rész. A kortárs filmművészet egyik legeredetibb rendezője kilenc év elteltével újfent visszatért ehhez a különleges animációs stílushoz, s ismét valami nagyon egyedi hangulatú, különleges remekművet tett le az asztalra. A Kutyák szigetét nyugodtan tekinthetjük egy ódának, amelyet az ember legjobb barátjának címeztek. Elég csak megnézni az eredeti címet: Isle of Dogs, innen már csak egy lépés az I love dogs. És persze a stílus, az a nagyon markáns stílus: a szimmetrikusabbnál szimmetrikusabb beállítások és képek, a jellegzetes színek és karakterek, a fekete humor és a helyenként nagyon abszurdba hajló történet. Mindezek mellett mégsem vádolhatjuk a direktort önismétléssel, hiszen az még rendbe van, hogy másodjára készít egész estés stop-motion filmet, de a jövőbeli Japánban játszódó sztori egy teljesen új próbálkozás a filmográfiáját elnézve. Sőt mi több, külön öröm nézni, ahogyan Anderson világokat teremt. Lássuk is, mi történik új alkotásában! A távol-keleti szigetországon belül Megaszaki városában a galád és korrupt Kobayashi polgármester elrendeli, hogy a kutyákat egy elszeparált szigetre kell szállítani, ahol szegény ebek a hátralévő életüket fogják tölteni. Az apropó: a kutyák populációjának ugrásszerű megnövekedése, s emiatt egy magas lázzal, s agresszivitással járó járvány is felütötte a fejét. A film elején meg is ismerhetünk egy öt kutyából álló „falkát”, amelynek tagjai bele is törődnének sanyarú jövőképükbe, csakhogy egyvalami (valaki), felzavarja az állóvizet: az ifjú Atari ellop egy repülőt, hogy eljusson a szigetre, s megkeresse a kutyáját. Természetes, hogy a szigeten egyből a már megismert ötfős brigáddal találkozik, s megindul a keresés Atari kedvence után. S amíg a szigeten a keresgélés folyik, Megaszakiban a gaz polgármester és klánja túlkapásainak a leleplezésén munkálkodik egy csoport, élükön a Greta Gerwig hangján megszólaló cserediáklánnyal. Wes Anderson eddig sem arról volt híres, hogy túlbonyolított cselekményt alkalmaz a filmjében, s ez alól a Kutyák szigete sem lesz kivétel. Ugyanakkor kétségtelen, hogy világteremtése most is remekül működik, kezdve azzal, hogy „csak” a kutyák ugatása lett szinkronizálva (angolul), míg az emberi karakterek egy-két kivételtől eltekintve csak japánul beszélnek (igen, itt még a felirat is mellőzve lesz, habár a mondanivalót ki lehet következtetni. Másik eshetőség pedig a szinkrontolmács, amelynek szintén megvan a maga humora, Frances McDormandtől nem is várhatunk mást). És itt jön egy fontos dolog: ezt a filmet valóban csak eredeti nyelven érdemes nézni, hiszen nézzünk végig a névsoron: Edward Norton, Bryan Cranston, Bill Murray, Liev Schreiber, Tilda Swinton, Harvey Keitel, Scarlett Johansson, és még sorolhatnám a neveket, de már ezen is látszik: nem mindennapi színészi gárdát tudott összetrombitálni Anderson. Mindemellett Megaszaki képében egy jellegzetes, de ezzel párhuzamosan egy nagyon abszurd diktatúra jelenik meg, amolyan igazi tanmesébe illően (értem ezalatt azt, hogy mi lesz a végeredménye). A társadalompolitikai áthallásai pedig nagyon hatásosak, amelyért újabb pluszpont jár. Bár elismerem, hogy Wes Anderson minden zsenialitása ellenére megosztó, de azt kell mondjam, hogy az új filmje ugyancsak nem okozott csalódást, s bár idejétmúltnak tűnhet, hogy stop-motionnel ma valaki filmet készít, a maga bája és hangulata miatt érdemes beülni egy ilyen menetre. Az pedig csak a hab a tortán, hogy a szórakozás mellett még el is tud gondolkodtatni.

Nem különösebben kedvelem az animációs filmeket, de ezzel kivételt tettem egyrészt a „főszereplők” miatt, másrészt egy Wes Anderson film mindig – az esetek többségében – emlékezetes filmélmény. Tegyük hozzá, hogy ez a stop-motion animációval készített munka tetszett ugyan, csak nekem a formája miatt túl sok volt. Merem remélni, hogy sok mindent megéreztem a rendező szándékaiból; a totalitárius rendszerek maró kritikáját, a népirtások szörnyűségeit, de az ilyen és hasonló súlyos témákat szerintem nem ilyen formában kellett volna feldolgozni. Ennek ellenére érdemes volt megnézni – felirattal láttam – így hallhattam Edward Norton, Jeff Goldblum, Bill Murray, Bob Balaban hangját.

Wes Anderson egyszerűen nem tud hibázni. A Csodálatos Róka úr után ismét egy zseniális, instant klasszikus animációs filmmel rukkolt elő. Ez a pali egészen elképesztő. Komoly mondanivaló, káprázatos kivitelezés, mit mondhatnék? 5-ös!

Wes Anderson sok filmjét nem szeretem, de a Fantasztikus Róka úr, az tényleg fantasztikus volt. Ezért bizakodva ültem neki a Kutyák szigetének, de valahogy ez nekem nem jött át. Oké, a Róka úr nagyon eredeti volt, sokkal jobb karakterekkel (Igen, ebbe a karakterek se voltak olyan kiemelkedőek). Ez viszont számomra csak egy Wes Anderson film sok közül. Számomra amúgy is kissé lehangoló, hogy nem nagyon változik, újít a stílusán, hanem X ideje ugyanazt nyomja (ugyanazok a kamera beállítások, ugyanolyan hangulat..stb). Eleinte tényleg újnak számított, de most már inkább csak megszokás és elvárás.

Wes Anderson eddigi pályája garancia a minőségre, és ez most sem történt másként. Stop-motion készíteni energia és időigényes, ő és stábja azonban a legapróbb részletekig, mimikáig, jellegzetes mozgásokig tökéletesen reprezentáltak mindent. Ehhez jön a rendező egyedi, pasztellszínű, szimmetrikus álomvilága mély társadalomkritikával vegyítve.