Whiplash (2014)

Az idegbeteg egoista tanár esete a diákokkal. Elég jó film lett, nem hittem volna, hogy ilyen témában is lehet érdekes filmet csinálni, csak a zene elég szörnyű benne, de hát kinek mi tetszik.

Ez az a film, aminek ha vége szakad, még perceket bambulunk magunk elé, mert olyan nagy hatással van az emberre. A dobolás nem egy egyszerű szakma. Egy zenekaron belül a dobos melózik a legtöbbet és nem kevés állóképesség kell hozzá. Hogy mennyire nem kevés, azt Damien Chazelle döbbenetesen erős rendezése mutatja be. Miles Teller élete alakítását nyújtja, de az igazi nagyágyú J.K. Simmons, akinek Oscar díjához rendkívül örültem, ritka kevés ilyen alkalom van sajnos az akadémia történetében, mikor valóban az adott év legjobbja kapja a szobrot. Simmons már eme film előtt is számtalanszor megcsillogtatta tehetségét, elég a Raimi féle Pókemberekre gondolni és rögtön beugrik a zsugori lapszerkesztő, akinek minden mondatán annó dőltünk a röhögéstől. Már a kezdőjelenetben megmutatja, mire számítsunk karakterétől és ez a film előrehaladtával egyre csak durvul. Megalkuvást nem ismerő, diákjait a végsőkig hajszoló ember, akinek csak a 100% megengedhető. Így hát nem riad vissza a testi-lelki terrortól sem, hogy pedig miért nem, az kiderül a film vége felé, mikor a jazz klubban beszélget Teller karakterével. Sokan biztos elítélik módszereit, én azonban meg tudom érteni. Az élet kegyetlen, mindenhova csak a legjobbak kerülnek be, ennek eléréséhez pedig nem elég a vállveregetés és a szép, ámde annál hamisabb szavak. Kis hazánk oktatásával is ez a legnagyobb probléma: nem az életre készíti fe... több»

Hát erről a filmről nagyon nehéz bármit is írni, mert az összes szuperlatívuszi jelző is kevés lenne a jellemzéshez. Ebben a filmben egyszerűen minden a helyén van: van két hihetetlenül jól játszó színész, s bár Miles Teller is remekül játszik, ezt a filmet egy az egyben J.K. Simmons uralja. Két nagyon ellentétes oldal, de mindkettő ugyanazt akarja: a tökéletességet. Nagyszerű párbeszédek, olykor remekbe szabott beszólások vannak, jól időzített dramaturgiai fordulatok, kiváló zenék, amelyek alá ugyanilyen minőségű hangvágás is párosul. Úgy gondolom, hogy a Whiplash esetében is az áll fenn, ami csak a legnagyobb filmeknél szokott: egyszerűen minden egyes alkotóeleme a filmnek klappol, s ilyesmi tízévente kb. egyszer-kétszer szokott előfordulni. Az meg csak a ráadás, hogy mindezt egy "dobos filmben" történik, de olyan dolgok fogalmazódnak meg a filmben, amelyek az élet bármely területén helytállóak tudnak lenni. Ritkán szoktam ekkora mértékben ajnározni egy filmet, de ebben az esetben a lehető legkomolyabban mondom: aki nem látta ezt a filmet, azonnal pótolja!

Érdekes volt a film, általában nem izgatnak a zenész filmek. A tanár tetteit kezdetben értettem, hogy mit miért csinál ki akarja verni a tudást a diákokból, utána már picit átesett a ló túloldalára.

Egy nem túl eredeti ötlet kiváló megvalósítása remek zenével kísérve. Simmons földöntúli, jogosan jár majd neki az Oscar. Félelmetes, ahogy váltogatja az arcait és minden arcizmával alakít. Teller is remekül játszik, de itt csak"másoddobos" tud lenni, viszont ha jó szerepeket kap, még sokat hallunk róla. Az utolsó jelenet pedig filmtörténeti lesz, gyakran fogjuk látni vágóképekben egy-egy filmes összeállításnál. Azonban azt is megemlíteném, hogy gyakran jutott eszembe Fincher neve, különösen olyankor, amikor az aláfestő zene finom zongorahang volt.

Két erős karakter között fokozatosan kialakuló és növekvő feszültség, mely a film végén robban. Nem egy könnyed film, de érdemes megnézni.

Az ilyen eredeti filmekre kell nagyon odafigyelni mert ez első tekintetre nem kötötte le a figyelmem, aztán ahogy belekezdtem a filmben jöttem rá, hogy bizony ennél tökéletesebb ez nem is lehetne.