Gyomor film a jó értelemben. Nem az offenzív brutalitással váltja ki az igazi revelációt, hanem az azzal felépített pszichés nyomás eltörpítésével a fordulat fényében. Technikailag és sztori szintjén is több, mint jó. Óriási mű!
A film három korosztályt mutat be, melyek egy hierarchikus rendszerben helyezkednek el. Egy általános iskolát elvégzett, gimire készülő 'freshman' réteg, a gimnáziumot elvégzett uralkodó réteg és a legneutrálisabb egyetemisták. A cselekmény az utolsó tanítási napon veszi fel a fonalat és a motiváció a rétegek között nagyjából azonosnak bizonyul; bulizni kéne. Imádni való film, egy igazi Linklater eszmefuttatás, mindenkinek!
Alapmű a sztóner-kultúrában! Negatív jelzők milliónyit olvashatnánk rá, de aki szereti ezt a filmet, nagy valószínűséggel nem azért, mert megtalálta benne a szociális alapvetéseket moralitásról és emberi értékekről. Aki szereti, azért szereti, mert teljesen nyíltan, pofátlanul célozza meg a gyengénket; erős vizualitás, zseniális soundtrack, meztelen nők, hentelés és társai. Nem azt állítom, hogy csak a pothead és acid-freak tudja élvezni ezt a filmet, de ha megnézted, rájössz majd, hogy de.
Közismert tény, hogy Hollywood western filmjei sok japán (főkén Kurosawa) filmet emeltek át egy vadnyugati kontextusba. A Yojimbo amerikai-olasz megfelelője a Fistful of Dollars, melyet Sergio Leone vitt vászonra, így azért spekulálhatunk, hogy milyen alapanyagról beszélünk... A ronin-történetek alapköve ez a film, melyben olyan szociális malomjáték folyik, ami időtlen emberi viselkedést mutat be és tesz nevetségessé. Szatirikus hangvétele segíti a filmet eljuttatni metaforáját az életről a nézőkig több, mint ötven év elteltével is. Ajánlott mű!
Az új film egyik előhírnöke ez a Kurosawa remekmű! Rendkívül széles skáláját alkalmazza a dramaturgiának, ami aztán sok-sok hangulati változást eredményez a nézőben. Toshirô Mifune egyik legérdekesebb karakterét hozza és a közös esemény szubjektív elmeséléseiben bámulatosan egyszerűen érzékeltetik a szélsőségeket, ezáltal jellemrajzot kapva a mesélő karakterről. Kötelező film!
Fincher nagyvárosi thrillerjeinek második darabja, egy köztes alkotás a két nagyágyú (Seven, Fight Club) között, mely ha annyira nem is briliáns, mint "testvérei", szintén kötelező film. Egy elmés sztori, iszonyatosan feszes cselekménnyel elmesélve, kitűnő színészekkel. Garantált a hatás!
Nic Pizzolatto egy lángelme és legyünk hálásak, hogy az HBO ezt nem csak felismerte, de egy ilyen volumenű stábbal egészítette ki. Amit Woody Harrelson és Matthew McConaughey művel ebben a nyolc epizódban, tanítani kellene (hátborzongatóan jók!). Fukunaga rendezése pedig olyan egy igényes atmoszférát hoz el, hogy Fincher, vagy Lynch neve is feltűnhetett volna az intróban rendezőként, elhittem volna. Aki szereti használni az agyát függetlenül attól, hogy szíve csücske-e a zsáner, és prémium szórakoztatásban részesülne, nézze, mert ez mestermunka!
Látni kell! Ez a film "kult-szagú". A tavalyi év egyik legjobb alkotása Dan Gilroy első filmje (rendezőként). Lou karaktere mesterien aprólékos, de annyira, hogy körülötte forog a világ! És nem zavar... Jake Gyllenhaal annyira jót alakít, hogy már-már felpofoznánk és ennek a fenomenális karakternek a "játszótere" L.A., mely várost nagyon rég nem láttam ilyen szépen befényképezve. A forgatókönyv pedig... eszelős.
A plot izgi, kinézetre csillog-villog, van benne gyönyörű ázsiai asszonyság, mi lehetne a baj? Ja hát igen... A film semmi szerzőiséget nem tanúsít. A zsáner nagy rendezőinek (ál)tudományos sterilitását ábrázoló kifejezőeszközei mellett ez csak sterilitást ad. Mintha a kamera véletlenül bekapcsolva maradt volna a színészek mellett és senki ügyet sem vetett rá. Fantáziátlan felvételek sorozata egy ráadásul optikailag ingergazdag környezetben. A műfaj szerelmeseinek NEM ajánlom, de tömegfogyasztásra alkalmas.
Aki vevő az érdekességekre és nyitott az abszurditásra az értelmezés szolgálatában, az imádni fogja a film üzenetét. Cannes-i Un Certain Regard díjas alkotásról beszélünk és tagadhatatlanul egy különös, lefordítva pedig meglepően általános látásmódot ábrázol a film egy velős viszonylag rövid játékidőn belül. Másfél órát mindenképpen megér!
Isao Takahata legkiemelkedőbb alkotásaként tartják számon, ez pedig nem véletlen. Az anime filmek szerelmeseinek reményeim szerint nem kell bemutatni, de ez azon ritka alkotások egyike a műfajban, amely nem igényel különösebb vonzalmat a japán rajzfilmek kultúrája iránt. A cselekmény történelmi vonatkoztatású, a karakterek pedig racionális keretek között bontakoztatják ki jellemüket egy nagyon erős és (mindenki számára) átélhető drámai szükséglet hajszolása közben. Ha nem is esik le az állad egy Miyazaki-féle bizarr fantáziabombától, ez a mű garantáltan szó nélkül hagy.
90 Oldboy (2003)