Nagyon sok helyen, végtelen sokszor elhangzott már a kérdés, hogy vajon mitől jó egy film? Biztos vagyok benne, hogy erre a kérdésre mindenkinek megvan a saját válasza -, ahogy nekem is: a számomra semmit mondó, sima, átlagos filmek a feledés homályába vesznek, szinte azonnal. Ezek a (nekem) nem jó filmek, amikre csak akkor, úgy tudok visszaemlékezni, hogy bele kell néznem.
És szerintem azok a jó filmek, amiket ha csak megemlítenek, ha meglátom a borítóját/plakátját, egyből be tudom azonosítani, esetleg meg tudom nevezni a színészt, emlékszem a cselekményre, sőt még idézni is tudok belőle. Nos, a Börtönpalota egy átlagos filmnek indult. Hogy miért lett jó? Mert így 14-15 év távlatából is ö... több»
Hihetetlenül erős film, ami kendőzetlenül a képünkbe tolja, hogy ha az ember a vele történő sok szar miatt elkezd felvenni egy nem valós szerepet, elbújik, befordul, és hagyja elszabadulni az indulatait, ahelyett, hogy megpróbálna önmaga maradni, akkor mennyire elcsesződhet körülötte a világ, milyen értékes kapcsolatok nem jöhetnek létre, és mellette még az őt ismerő közvetlen környezet is mennyit veszíthet. Amivel engem megvett, az az volt, hogy a történetben nem a rossz feloldozását éreztem hangsúlyosnak, hanem a meg- vagy felismerés győzelmét.
Régen láttam a filmet, és érdekes, hogy így évekkel később maga a fősztori halványan van csak meg, viszont még mindig emlékszem a sok-sok börtönévet lehúzó, majd szabaduló öregre, aki nem találta újra helyét a világban. És jellemző a filmre, hogy előbbi mellett több olyan melléktörténetet hordoz, ami maga is megérne egy-egy külön alkotást.
A sok felkavaróan, teljesen új aspektusból feldolgozott mondanivaló, érzelem, gondolat miatt egyébként tipikusan egy mindenkinek kötelező film.
77 21 Híd (2019)