Csupán a benső gondolatvilágának gyenge – vagy talán túlzottan rejtett? – bemutatásával kerüli ki azt a lehetőséget, hogy igazán nagy filmmé válhasson. Kár érte.
A fentiek alapján úgy tűnhet, Drake Doremus Anton Yelchinnek ajánlott alkotása majdhogynem tökéletes, egy komoly hibája mégis van: a végére elveszik belőle a merészség, s a katarzist nem a valóság könyörtelen megmutatásával kívánja elérni, hanem azzal, hogy megnyugtató megoldást kínál. Ezt azonban igyekszem megbocsájtani neki, mert újfent meggyőzött arról, hogy úgy képes láttatni a szerelmet, ahogy sokan sose próbálnák.
Majdnem két órányi felhőtlen szórakozás retró hangulattal megspékelve, szóval ha valaki szeretne még egy adagot kapni a mostanság méltán népszerű kokainbárós történetekből, az bátran vágjon bele, mert csalódni nem fog, de azt se felejtse el, hogy nem egy örök klasszikushoz lesz szerencséje.
Szóval amennyiben valaki egy tökéletes jellemrajzot szeretne végignézni a történelem egyik leghíresebb diszfunkcionális családjáról, egy gyönyörűséges képi világba és egy érzelmekkel meglehetősen túltöltött történetbe ágyazva, annak abszolút ajánlom, aki viszont még valaha is szeretné úgy nézni, vagy olvasni a Micimackót, hogy ne ránduljon tőle görcsbe a gyomra, mert az emlékeiben élete végéig kísérteni fogja egy ártatlan gyermek világának tönkretétele, az maradjon távol tőle.
Szóval Martin McDonagh teljes joggal lehet büszke legújabb nagyjátékfilmjére, valamint a remek fogadtatásra – valóban megérdemelt a filmes élet elismerő bólintása. Az amerikai filmiparon belül egy egészen új és sajátos világot teremt, olyat, amelyet nem árt a hollywoodi színpompából kilépve is megtapasztalni. Nehogy aztán a valóság orrba vágjon minket.
Az Inside Men világának kusza politikai labirintusából csak szilárd erkölcsökön és még ép felkarcsontokon áttörve szabadulhatsz, de amíg az ilyen pazarul megírt, rendkívüli műgonddal összerakott nagybetűs thrillereket fest a mozivásznakra, addig ezzel olyan nagyon nem kell sietni.
Csak remélni tudom, hogy még több ilyen filmmel örvendeztetnek meg minket a jövőben. Az 1945-öt minden olyan magyar embernek látnia kell, aki egy kicsit is érzékeny a magyar nemzet sorsa iránt. Mert ilyen alkotások kellenek ahhoz, hogy felnyíljanak az oly régóta önszántukból lehunyt szemhéjak.
A végkifejlettel nem vagyok kibékülve, mert bár lehet, az volt a cél, hogy kétségekben hagyják a nézőt, emiatt azonban elmaradt a végső katarzis. Ettől eltekintve egyébként tökély az egész film. A Reszkessetek, betörőkös-jelenet pedig a horrorfilmek egy klasszikusává fog válni. több»
Az előnyei mellett jól érzékelhetően ott vannak azok a tényezők, amik miatt úgy lehet érezni, hogy Enyedi Ildikó valami nagyot akart alkotni, ami rendesen gyomorszájba vágja a nézőt, de végül mintha ő saját magát, vagy mások visszafogták volna, és azt mondták, hogy “ne már, ez így túl durva”, aminek köszönhetően nem lett az alkotása az, amire azt mondanánk, hogy huh, ezt még hetekig nem fogjuk kiheverni! több»
Az Oscar jelölések hihetetlenül magas száma egészen nyilvánvalóan csak valami hiba lehet a mátrixban, bár a film itt-ott kikacsint a nagy hollywoodi mozis éra régmúlt évtizedei felé, szinte odatörleszkedve ezzel a zsűrihez, de valljuk be, ez a film sajnos kevés a gálához. Érdekes és bizonyos szempontból különleges alkotás lett A víz érintése, csak épp nem ott elég erős, ahol kéne, így viszont se nevetés, se könnyek, se katarzis. több»
66 Thelma (2017)
Értékelés: több»