Az előttem szólókkal ellentétben nekem a fő problémám az volt ezekkel az epizódokkal, hogy egy karakter sem állt közel hozzám. Berlin valóban egy különleges figura volt a Casa de papelben, de a végére sikerült annyira ellenszenvessé tenni, hogy hendikeppel indult nálam. A többieket pedig össze sem lehet hasonlítani Nairobival, Denverrel, és sorolhatnám. Ezzel együtt azért még tetszett a történet.
Tetszett az egyedi hangulata a történetnek, és hogy a főhősből nem kreáltak akcióhőst. (A baptista lelkész fatert viszont jó hosszan keresztelném meg a medencéjében.)
Gondoltam, szilveszterre jó lesz Egy középszerű humorista akkor dobja be az altesti humort, amikor nem jut eszébe normális poén. Ez pedig kontraproduktív is lehet: nálam például lehúzza a szintet.
Egy óra után van az első valamire való konfliktus a filmben, addig csak a karakterek jellemrajzáról szól a történet. Ezután egy újabb óra „rétestészta”, míg eljutunk a végkifejletig, amit nevezhetnék érdekesnek is, de nekem inkább fura.
Ez így rádióba való Érdekes interjúk, meglepő kulisszatitkok, csak egy dolog hiányzott belőle: a Táncdalfesztivál. Nyugodtan lehetett volna másfél órás a film, és akkor belefért volna jó pár dal, amiről most csak beszéltek.
Nyomokban poént is tartalmaz Leszámítva az altesti poénokat és a burleszk jeleneteket, egész elviselhető a film ahhoz képest, hogy miket írtak róla a kollégák.
A második részben hiába tették magukat ugyanolyan színvonalon az alkotók, sajnos már oda az újdonság varázsa. A Russell házaspárnak viszont jól állt ez a szerep.
Ha nem lett volna Star Wars... De hát volt. 1970-ben bizonyára nagyot ütött volna ez a film, bár már akkor is felismertem volna benne hasonlóságot A hét mesterlövésszel. De megtaláltam benne Gojko Mitićet éppúgy, mint a II. világháborús filmek tipikus náci tiszt karakterét.
Nem értem, Frauke Finsterwaldert mi motiválta, hogy ilyen színben tüntesse fel Sisit, de fogadjuk el, hogy nem a történelem átírása volt a célja, hanem egy művészi kifejezőeszköz. Viszont, ha már ennyire elszakadt a tényektől, akkor már írhatott volna egy lebilincselő sztorit is.
Fenntartásokkal ültem be a moziba: már megint egy film a lúzer edzőbáról, akit kutyaütők mellé rendeltek... Aztán az első poénok után kezdtem fellazulni, és magamba szívni a szamoai életérzést. Végül egy remek példát láttam arról, hogy kell egy igaz történetről úgy filmet készíteni, hogy az élvezhető is legyen.
68 Igazi férfi (2023)