Hogyan lettem szuperhős

Alternatív Párizsban játszódó francia sci-fi, melyben a szuperhősök már a hétköznap társadalmának részei, ám egy új drog segítségével bárki szert tehet különleges képességekre. A film hangulata emberközelibb és realisztikusabb, mint a legtöbb amerika... Többi szuperhősfilm, néhol sötétebb, de humoros pillanatok is akadnak, mégis egyértelműen magán viseli a francia filmek lazaságát és sajátos stílusát. A cselekmény főként két eltérő karakterű nyomozó közös munkájára fókuszál, akiknek párosdinamikája lendületet ad a történetnek, de a karakterek elsősorban csak tisztességesen kidolgozottak. A színészi játék korrekt, időnként szerethető, Pio Marmaï és Vimala Pons jól alakítanak, a mellékszereplők néha alulmaradnak, de összességében hitelesek. A forgatókönyv ötletes koncepcióra épül, de a megvalósítás sokszor felszínes, nem igazán tud kilépni a klisék árnyékából, a rendezés viszont összeszedett és látványos. Objektíven nézve átlagos, szubjektíven egyszer meg lehet nézni – elsősorban azoknak ajánlható, akik kíváncsiak a műfaj európai változatára.

Érdekes koncepció, egy drog, ami kis pillanatra szuper erőt ad, ja, és vannak, akik eleve szuper erővel bírnak. Lehet, hogy többet is ki lehetett volna hozni a filmből. Látványilag rendben volt. Egyszer meg lehet nézni.

Nem egy kasszasiker. Lehetett volna sokkal komolyabb módon megoldani, de a parkinsonos szuperhős már önmagában nevetséges.

Nem lett volna rossz film, de túlságosan francia volt nekem. Oké, ez egy francia film, értem, de attól még nem kell teljesen eltolni ebbe a bugyuta, rossz humorral megáldott irányba, mert meg lehetett volna csinálni tényleg jól is. Plusz nekem uncsi is volt.