DogMan - A kutyák ura

Hát ez iszonyú fura volt, mintha valami átkomponált Gothamben felhozta volna Besson a Pingvinembert a csatornából, és a pingvinjeit kutyákra cserélte volna meg valami szocialista szuperhőssé, vagy Robin Hooddá formálta volna („hiszek a javak újraelos... Teljes kritika

Luc Besson 4 év kihagyás után rendezett ismét, visszatérése pedig egy igencsak merész, impulzív, néhol egyenesen provokatív, mégis figyelemre méltó alkotás lett. A film ötletét egy újságcikk ihlette, melyet Besson olvasott egy kisfiúról, akit ketrecb... Teljes kritika

DogMan, azaz A kutyák ura – találóan lett a cím megadva ehhez a filmprodukcióhoz, valójában tökéletes. A film nézése közben kiderül, hogy miért nem lehet eldönteni, hogy a főszereplő nemi besorolását hová lehet betenni, azaz, hogy a karakter nem teljesen elkötelezett egyik nem mellett sem. Hol male a figura, vagyis férfinak öltözik, annak látszik, hol pedig úgy tűnik, hogy famale az illető, vagyis néha gyönyörű előadó-művésznő (pl. mikor Edith Piafként lép a színpadra, és énekli el az egy nagy világsikerű slágerét). Aztán pedig se nem férfi, és se nem nő, hanem az illető lemegy állatba, kutyákkal hál és kel, és elalszik. Saját bevallása szerint a kutyák neki a gyermekei, többször is hangoztatja, hogy ezek nem a kutyái, hanem a csemetéi. És hogy mire használja fel ezeket az „apróságokat” az élete folyamán, az nagyszerűen be van mutatva ebben a különleges Luc Besson-filmben. Nagy várakozással ültem le a filmvászon elé a moziteremben, és be kell hogy valljam töredelmesen, nem csalódtam, mert kifejezetten élveztem az előadást, habár nekem macskáim vannak...

Ha azt mondom, hogy ez egy halálosan unalmas történet egy tolószékbe szorult, rosszul öltözködő emberről, aki a kutyák társaságát részesíti előnyben az emberekével szemben – igazat mondok. Ha azt mondom, hogy egy elképesztően kreatív, fantáziadús és nevetségesen merész jelenetekkel tarkított, művészien virágzó történet ez a film – akkor is igazat mondok. Szóval egy olyan mozit látunk, amely túlságosan szokatlan ahhoz, hogy azonnal hozza az elvárt sikert, ellenben elgondolkodtat, mert olyan erős és sugárzó a kifejezésmódja, hogy simán elfogadjuk, ahogy Shakespeare útjai keresztezik egymást Marlene Dietrich-el, vagy ahogy a halálos kopók a drag queenekkel. Doug, a mi szerencsétlen főszereplőnk, akinek az élete olyan elképzelhetetlenül könyörtelen sz*r, hogy teljesen visszavonul az emberiség elől, és egy csapat kutyával él együtt egy pszichés határt súroló kapcsolatban. A fináléban pedig a mindig barátságosnak ábrázolt kutyák Doug vezetésével véresen leszámolnak a rosszfiúkkal, miközben Piaf azt énekli „Nem, semmit, de semmit, nem bánok semmit sem...” A film egy komoly portré egy olyan karakterről, aki rosszakaratú és gyűlölt figura, de mégis boldogul a saját szokatlan tulajdonságainak köszönhetően.