A Pentagon titkai (2017)

Számomra mindig izgalmasak azok a filmek, amelyek a média világát mutatják be. Amerikában pedig (mint általában minden) ez is sokkal grandiózusabbnak tűnik, én meg mindig csak tátom a számat, hogy milyen élmény lehet egy ekkora szerkesztőségben dolgozni. A minden négyzetméteren íróasztallal, a kávé-, és cigarettaszagú szerkesztőségi ülésekkel, ahol megbeszélik, milyen anyaggal tudnának valami nagyot dobbantani (a film ezt is ügyesen megmutatja, kezdetben azt hiszik, hogy az elnök lányának esküvője lesz a legnagyobb sztorijuk, aztán ezt gyorsan felülírta a történelem). Na meg a rohangáló gyakornokokkal, akik bármire képesek azért, hogy belekerüljenek ebbe a csábító mókuskerékbe, mert úgy sejtik, itt dőlnek el a fontos dolgok. A médiának bizony óriási hatalma van, olykor azonban ezt a hatalmat jóra is lehet fordítani, az igazság leleplezésére, s még ha nem is a The Washington Post indította el a lavinát a valóságban. hanem a New York Times, azért a Post nagyot vállalt azzal, hogy a sajtózárlat idején mert belenyúlni a darázsfészekbe. Ugyan azt csak fel-felvillantja a film, hogy hogyan mehetett (és valószínűleg megy most is) a vezető sajtóorgánumok egymás közötti csatározása, ez simán megérdemelne egy saját filmet. Meryl Streep lassan olyan helyzetbe kerül, mint a stréber diák, akit bántják az iskolában, mert jól tanul. Minden alakításáért jelölik, de nem tehet róla, hisz olyan természetességgel hozza mindig a legjobb formáját, hogy nem csoda, hogy bérelt helye van a jelöltek között. A Pentagon titkaiban kezdetben azt gondoltam, hogy talán túlzás lesz a jelölése, aztán rá kellett döbbennem, hogy mégsem. Egy olyan női karakter, aki a férfiak által uralt világban vezető szerepbe kerül (az már mellékes, hogy a férje örökségét viszi tovább, s ilyen formán a beosztottjai egy pillanatig nem veszik őt komolyan), szinte Streepnek lett megírva. Azzal, hogy a Post végül leközli a Pentagon titkos anyagait, s döntését Kay egy születésnapi party-n közli, aztán nemes egyszerűséggel elmegy aludni, egyben húz is egy nagyot, s bebizonyítja a hitetlen férfi beosztottjainak, hogy a végső döntés azért mégis az ő kezében van, tetszik vagy sem. Tom Hanks Streepel szemben elképesztően mellőzött az elmúlt években (legalábbis ami a díjazást illeti, legutóbbi Oscar jelölését 2001-ben kapta a Számkivetettért, ez már nem most volt), nem biztos, hogy a Pentagon titkai a legjobb film, hogy visszaszálljon a nyeregbe, de azért megteszi, amit meg kell tennie. Na és mindig a legalkalmatlanabb pillanatban tud „betörni” Kay otthonába, ehhez mesterien ért. És a két említett főszereplőn kívül ne menjünk el szó nélkül Spielberg mellett sem. Hollywood egyik nagy mesélője főleg az utóbbi időkben egyre több olyan filmmel rukkol elő, amely Amerika történelmének egyik fontos szegmensébe enged betekintést (azért a rendező a látványfilmeket sem mellőzi, hiszen idén még lesz egy Ready Player One is). A Pentagon titkai szépen lassan halad előre (a körmünket nem fogjuk lerágni az izgalomtól), s érdekes módon sokkal nagyobb drámát ad az, hogy egy cikk publikálásra kerüljön-e vagy sem, mint az, mi lesz a következménye (bár nem leszek telhetetlen, van egy kis utalás rá a legvégén, de az az érzésem, hogy ekkor kezdődött volna csak igazán az izgalmas rész). Spielberg még mindig remekül tud hangulatot teremteni, de valahogy az az érzésem, mintha egy jól felmondott törileckét látnánk a vásznon, pár nagyszerű színész közreműködésével. 3 és 4 csillag között ingadozik, de jó szívűek leszünk és felfelé kerekítünk.

Ezúttal nem volt sikeres az Oscarra való „gyúrás”, hiszen még csak jelölésre sem került sor. Pedig két nagyágyú is be lett vetve, ők hozták is a szokásos formájukat. de a történet, amely arról szól, hogy megjelentessünk-e egy cikket vagy sem, az nagyon kevés egy 115 perces filmhez. Még akkor is, ha a vietnami háború kapcsán kormányzati titkok közzétételéről van szó. Úgy gondolom, hogy senki számára nem hat a szenzáció erejével, hogy a politikusok hazudnak, mint a vízfolyás, az igazán jó újságíróknak meg az a dolguk, hogy leleplezzék őket. Ez a tényfeltáró újságírás alfája és ómegája. Számomra sokkal érdekesebb volt a hasonló, a hírlapírók munkáját taglaló „Spotlight”, mert abban törekedtek a cselekményt érdekfeszítő módon megjeleníteni.

Steven Spielbergtől nem számítok csalódásra, és A Pentagon titkai is nagyon rendben van, különösen két ekkora színészóriással a főszerepben. Szinte biztos, hogy egyiküknek sem ez a legjobbja, de még mindig magasan az átlag fölé emelkedik, szóval nyugodt szívvel ajánlom. Az én figyelmemet maradéktalanul lekötötte.

Hát ez egy tipikus átlagos film. Nem tudok róla rosszat mondani, de az az igazság, hogy jót sem. Ennél a filmnél, minden teljesen átlagos volt. A rendezésnél, Spielberg hozta a szokásos középszerűségét, de a színészek sem alkottak semmi maradandót.

A Post az "Az elnök emberei" című klasszikus testvérfilmje. Olyannyira, hogy a lezárás egy gyönyörű jelenettel utal és egyben megágyaz az 1976-os klasszikus eseményeinek. De nem csak cselekményben, hanem stílusban is rendkívüli hasonlóságok figyelhetők meg a két alkotás között. Itt is a klasszikus újságírás magasiskolájának berkeibe nyerhetünk bepillantást, a háttérben játszódó alkukkal, eseményekkel, ahogy a politika piszkos oldalát és cselszövéseit próbálják az újságírók felgöngyölíteni. Nagyon örültem annak a ténynek, hogy Spielberg nem próbált egy 20. századi történetet 21. sz-i eszköztárral elmesélni, hanem ragaszkodott az akkor bevett elemekre. Lehet, hogy mai szemmel ezt sokan porosnak, unalmasnak gondolnák, de véleményem szerint egy ilyen sztori elmesélésére ez a legalkalmasabb mód. Minden hangsúly a színészi játékon (Hanks és Streep is zseniálisak), a párbeszédeken és a biztos kezű rendezésen van. Spielberg ezúttal sem tud hibázni, az, pedig, hogy filmje korunk eseményeivel is egyértelmű áthallásokat kap, még inkább fontosabbá teszi. Igazi stílusbravúr.