Remek film: az alaptörténet egyszerű, de nagyszerű, a rendezés okos, a színészek pedig... nem maradnak el mögöttük. Az a fajta film, amit tényleg érdemes többször megnézni, mert van annyira bájos és kedves, mint amennyire szórakoztató, és olyan finom kézzel nyúl a cinizmushoz, a depresszióhoz és a kilátástalansághoz, hogy egy pillanatig sem jut eszünkbe drámának hinni. A sci-fi és a romantikus filmek arányos elegye, amit Bill Murray úgy visz a hátán, hogy meg sem érzi a súlyát.
Csak azért kap két csillagot, mert Star Wars - de ha nem lenne az, akkor csak egyet érdemelne. Sehova sem tart a történet, lassú, vontatott, didaktikus, tele van béna, de viccesnek szánt megjegyzésekkel, és nagyjából annyira hozza a Star Wars-élményt, mint egy műanyag fénykard: messziről, sötétben talán.
Elkezdtük nézni ezt a filmet, és nagyjából a 40. perc után találtam azt mondani, hogy szerintem ez egy elég rossz film - amire az a válasz jött, hogy de jó neked, én még abban sem vagyok biztos, hogy ez egy film. Így, hogy végignéztem, már én sem vagyok biztos benne.
Remek és könnyednek tűnő film egy súlyos témáról - vagyis egy igen jó arányokkal összepakolt, már-már komédiának tűnő alkotás, ami nem próbál meg sem több, sem kevesebb lenni annál, ami. A Sztálin halálától felbolyduló szovjet vezetést remekül festi le a film, és úgy nevettet meg, hogy közben érzi az ember: ez azért valahol tragikus. Pont ebben rejlik a film nagyszerűsége: kihasználja azt, hogy bár szatirikusan közelít meg egy-egy helyzetet, és kísérletet tesz arra, hogy megnevettessen minket, azért el is gondolkodtat, hogy illik-e ezen nevetni. Az emberi gyarlóság, a pitiánerség, a hatalomért való marakodás és a politika apró eszközei olyan széles tárházzal tudnak megmutatkozni, hogy a néző... több»
Remek film egy olyan témáról, amivel sokan hajlamosak elegánsan nem foglalkozni, hiszen ez az élet rendje. Haneke pedig olyan finoman nyúl a témához, mint egy gondos ápoló: nem kényszerít, nem bánt és nem erőltet, csak hagyja, hogy történjenek az események. Úgyis mindannyian tudjuk, hova vezet egy ilyen folyamat, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne szépen végigmenni rajta.
Azt nem állítanám, hogy ez Will Ferrel legjobb filmje, de az biztos, hogy nem elég egyszer megnézni: másodjára valahogy sokkal szórakoztatóbb. Persze, a történetben nincs semmi meglepő vagy csavaros, ne számítsuk túlzottan eredeti gondolatmenetekre és világmegváltó gondolatokra: ezt a filmet is úgy kell nézni, hogy képesek legyünk megérteni a humorát.
Hát mondja már nekem valaki, hogy egy csillogó flamingóban táncoló kosaras nem vicces.
Szájbarágós, didaktikus és elnagyolt történet - és természetesen nyakon öntve némi giccsel és sallangokkal.
Eléggé sajnáltam, hogy ennyire nem lett jó, mert a trailer alapján érdekelt is - csak aztán megnéztem.
Nem értettem a dramaturgiát, nem értettem a karaktereket, nem értettem, mi értelme van egyáltalán a történetnek? Mit akartak nekem ezzel mondani? Sajnos nem állítottak szembe két olyan pólust, ami között reális lett volna a konfliktus, és túl nagy kérdéseket szerettek volna beleszuszakolni egy emiatt széteső sztoriba. Noomi Rapache-t kedvelem, és nem volt egyszerű dolga: csak épp a rendezés miatt nem hozhatta ki a maximumot magából.
A Láthatás az a fajta minimál és hiperrealista dráma, ahol végig az az érzésünk, hogy az eseményekbe véletlenül csöppenünk bele. Úgy kísérjük végig a családot a történeten, hogy első kézből látjuk, mi történik - és még egy kicsit szégyellhetjük is magunkat - hiszen emberek magánéletébe látunk bele.
A film lassan építkezik, és bár már az elején van rá némi utalás, hova fut ki a vége, mégis tartózkodik attól, hogy szánkba rágjon dolgokat.
Aki kedveli ezt a fajta kendőzetlen, mindenféle romantikától és túlzásoktól mentes stílust, annak biztos nagyon be fog jönni ez a film is - de aki valami könnyed szórakozásra vágyik, az biztos, hogy keserűen csalódni fog.
Ez nem egy szórakoztató film, nem fel... több»
86 Idétlen időkig (1993)