Sztálin halála

Joszif Sztálin 1953. március 5-én hunyt el, közel 30 évnyi teljhatalom-gyakorlást követően. Halála óriási hatalmi vákuumot okozott, mert agyvérzését követően egyszerre próbálta megkaparintani székét: Malenkov, Beria, Hruscsov és mind közül a legveszélyesebb: Lavrentyij Berija. Ő volt 1953-ban az állambiztonsági szolgálat, a rettegett NKVD vezetője. Armando Iannucci egy különleges szatirikus fekete komédiát készített az 1953-as események feldolgozásával (2017-ben). A film megjelenésekor főleg a történelemkedvelők értékeltek leginkább az egészet, de közülük is sokan nem értették, vagy nem értékelték a groteszk stílust. Pedig zseniális szerintem. A hatalmi marakodást végül Zsukov a sztártábornok állásfoglalása dönti el, aki először Berijával számol le, majd Hruscsovot segíti hatalomra. De addig hosszú az út: tele intrikákkal és szürreális helyzetekkel. Láthatjuk Sztálin gyermekeit is: a menekülésre készülő Szvetlanát és az értelmileg problémás, alkoholista Vaszilijt. Az alakítások közül több kiemelkedő is akad: Hruscsov szerepében Steve Buscemi, Zsukov szerepében Jason Isaacs és Berija szerepében Simon Russell Beale. A vicces szatírizmus ellenére a film történelmileg nagyon is stimmel, sőt, tanulhatunk is belőle. Erős 4 csillagos produkció.

A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!

A fekete humor számomra mindig is egy kockázatos kategória volt, mert vagy nagyon jól működik (mint Tarantino vagy Guy Ritchie esetében), vagy embertelenül gyenge és bosszantó (temérdek más esetben). Ha azonban ezt jó érzékkel csinálják, és még egy t... Teljes kritika

Remek és könnyednek tűnő film egy súlyos témáról - vagyis egy igen jó arányokkal összepakolt, már-már komédiának tűnő alkotás, ami nem próbál meg sem több, sem kevesebb lenni annál, ami. A Sztálin halálától felbolyduló szovjet vezetést remekül festi ... Többle a film, és úgy nevettet meg, hogy közben érzi az ember: ez azért valahol tragikus. Pont ebben rejlik a film nagyszerűsége: kihasználja azt, hogy bár szatirikusan közelít meg egy-egy helyzetet, és kísérletet tesz arra, hogy megnevettessen minket, azért el is gondolkodtat, hogy illik-e ezen nevetni. Az emberi gyarlóság, a pitiánerség, a hatalomért való marakodás és a politika apró eszközei olyan széles tárházzal tudnak megmutatkozni, hogy a néző kénytelen-kelletlen a színtér kellős közepén találja magát, és esélye sincs kibújni a helyzet súlyosságából. Az biztos, hogy többször nézendő film, hogy minden egyes apró részlet megmaradjon: a kiváló rendezésnek és remek alakításoknak hála olyan sokrétű a film, hogy nehéz mindent rögtön befogadni. Nem egy könnyű darab, de nem is akar az lenni: emiatt tökéletes arra, hogy utána hosszú beszélgetések tárgyává váljon. Akár történelemórákon is. Hiszen a történelmet - ahogy ez a film erre remekül rámutat - ugyanolyan emberek csinálják, amilyenek mi vagyunk. Hiúak, nevetségesek, gyengék és ütődöttek.

Igazán szórakoztató tragikomédiát kaptunk a 2. világháború utáni történtekről Szovjetunió szívében, Sztálin igaz történetéről. Tudtommal még soha nem kapott főszerepet Steve Buscemi és személy szerint örültem neki, hogy elsők közt olvashattam a nevét a szereplőgárda olvasásakor. Maga a film rendkívül szórakoztató volt, még is végig izgalmas mivel egyrészt bemutatta mi is van, illetve volt a politikában, milyen messzire képes ember elmenni a hatalomért. Ez a film jól tükrözi, mit tesz egy ember azért, hogy hatalomra kerüljön, vagy éppen miként árulták el egymást a bajtársak, csak azért, hogy egy szintet feljebb lépjenek az életükben. A rendező Armando Iannucci remekül bemutatta egy vígjátékban Sztálin halála utáni életet Oroszországban. Csak ajánlani tudom.

Buscemi és Kurylenko vezető szerepével egy kifejezetten korrekt és jól működő politikai szatírát dobtak össze. Ianucci jól összerakta a mozit, ami nem biztos, hogy valóban úgy történt-e. Sebaj, ha nem is hiteles, de jó.