Sztálin halála (2017)

Alacsony színvonalú és ízléstelen film. A történethűsége pedig több ponton is megkérdőjelezhető.

Remek és könnyednek tűnő film egy súlyos témáról - vagyis egy igen jó arányokkal összepakolt, már-már komédiának tűnő alkotás, ami nem próbál meg sem több, sem kevesebb lenni annál, ami. A Sztálin halálától felbolyduló szovjet vezetést remekül festi le a film, és úgy nevettet meg, hogy közben érzi az ember: ez azért valahol tragikus. Pont ebben rejlik a film nagyszerűsége: kihasználja azt, hogy bár szatirikusan közelít meg egy-egy helyzetet, és kísérletet tesz arra, hogy megnevettessen minket, azért el is gondolkodtat, hogy illik-e ezen nevetni. Az emberi gyarlóság, a pitiánerség, a hatalomért való marakodás és a politika apró eszközei olyan széles tárházzal tudnak megmutatkozni, hogy a néző kénytelen-kelletlen a színtér kellős közepén találja magát, és esélye sincs kibújni a helyzet súlyosságából. Az biztos, hogy többször nézendő film, hogy minden egyes apró részlet megmaradjon: a kiváló rendezésnek és remek alakításoknak hála olyan sokrétű a film, hogy nehéz mindent rögtön befogadni. Nem egy könnyű darab, de nem is akar az lenni: emiatt tökéletes arra, hogy utána hosszú beszélgetések tárgyává váljon. Akár történelemórákon is. Hiszen a történelmet - ahogy ez a film erre remekül rámutat - ugyanolyan emberek csinálják, amilyenek mi vagyunk. Hiúak, nevetségesek, gyengék és ütődöttek.

A film a történelmi események alapján készült, és bár a cím és a történet alapján valami háborús, komoly, mély mondanivalójú filmet vár az ember, ez egy igazán humoros, szarkasztikus film lett. A film elején még láthatjuk, hogy Sztálin hogy képes irányítani könnyedén mindent és mindenkit, majd másnap reggel, amikor a vezér ágynak dől, eluralkodik a káosz. Mindenki a maga módján szeretné újragondolni a Szovjet Unió jövőjét, és természetesen mindenki Sztálin helyére pályázik. A film nagyon jól bemutatja, hogy mi történik, ha hirtelen egyik napról a másikra vezető nélkül marad egy vezetőhöz nagyon erősen idomult társaság, és hirtelen mindenki vezető lesz, és nem csak papíron, ahogyan eddig. A poénok nagyon jól fel vannak a filmben vezetve, igazán alapos munka a film. A négy csillagot az öt helyett csak azért adom, mert nekem a vége a film pörgősségéhez és humorosságához képest kicsit mélyre, laposra sikerült, de ettől függetlenül egy teljesen élvezhető film, valahogy ilyen formában kellene az iskolákban a történelmet tanítani.

Maró szatíra a diktátor halála utáni hatalomért való könyörtelen harcért. Néhányan felülkerekedtek, elsősorban a biliárdgolyó fejű Hruscsov, aki 1964-ig teljhatalmú vezetője volt a Szovjetuniónak páran pedig megkapták a régóta járó ólomgolyójukat, például Berija, a politikai rendőrség ura, aki 15 éven keresztül birtokolta ezt a pozíciót. Nincs semmi különös abban, hogy a film forgalmazását Oroszországban betiltották, hiszen ilyen kedvezőtlen image, amely csak a rossz hírét keltheti az újra birodalmi célokról ábrándozó országról nyilvánvalóan nem kívánatos. Pedig a politikusok hataloméhségét, aljasságát bemutató filmet minél szélesebb körben kellene népszerűsíteni, mert a politika alapvető jellege sajnos a mai napig sem változott,

Elég jól sikerült kombinálni a humort és a vele kapcsolatos történelmi esemény momentumait. A film tele van abszurd jelenettel, viszont itt rajzolódik ki az említett (fekete) humor, mert sajnos nem is áll annyira messze a valóságtól... A kommunista rendszert szatirikusan ábrázolja, kiváló színészekkel és beszólásokkal tarkítva, ami engem nem hagyott unatkozni. Minimálisan hasonlíthatjuk, a hazai filmipar gyöngyszemére, A tanú című filmszatírára: a rendszer ugyan az - csak itt más réteget láthatunk a középpontban. Én kitűnően szórakoztam, viszont biztos vagyok benne, akik fiatalkorukat ebben a rendszerben élték, ez a film NEKIK készült. Én, a (csak) történelem órán megszerzett ismereteimmel hátrányos helyzetűnek éreztem magam a film közben.