Gyorsabban fog ez a film a 'mert hülye azért nem vagyok" boltban a pár száz forintos DVD turkálóba kerülni, mint amennyi időt töltöttek a forgatókönyv megírásával. Pedig a jelek szerint az sem volt sok...
De a legkirívóbb probléma az egésszel pont az, hogy Ozon kezébe került. Sajnos túlságosan elhiszi magáról, hogy a legnagyobb művészek egyike, de új filmjének semmilyen megragadható üzenettel nem sikerül előállnia, így egy alapvetően jó végeredményért kiáltó alapanyagot sikerült egészen pocsékká tennie. Sajnálatos.
A Dzsungel tehát hiába nem egy korszakalkotó remekmű, de még csak nem is egy tanulságokkal teletűzdelt történetet mesél el. Viszont a műfajában rejlő lehetőségeket maradéktalanul sikerült kihasználnia és a játékidő teljes részében a mozi termen kívül hagyjuk a valóságot. McLean az eddigi - nem túlzottan veretes - filmográfiájának csúcsa ez a mozi és Radcliffe is egyre távolabb kerül attól, hogy az emberek még mindig Harry Potterként azonosítsák.
De ha a Happy End csak egy látlelet, annak végül is kiváló: a 13 éves unokától a 85 éves nagyapáig teljes körűen mutatja be, hogyan lehet szeretet, emberség nélkül leélni úgy egy életet, hogy abból szinte már menekülni akarjunk a végén. És hogy ehhez nem kell az alkotók által előszeretettel vászonra vitt pszichopaták vagy bizarr vonásokkal rendelkező alakok közé tartoznunk, csak következetesen elrontani az életünket.
Mindenkinek érdemes megnéznie, mivel mindennapi érzelmekről, problémákról mesél a direktor szerethető antihősökön keresztül; a színészi alakítások frenetikusak, Stiller és Sandler egy teljesen új oldalát is megismerhetjük; emellett pedig fontos üzenetet is hordoz a széthulló, majd egymásra találó fájdalmakkal teli család története.
Egy ártalmatlan, jelentéktelen darab, amelynek egyik hibája sem igazán fájdalmas, amely szódával még éppen elmegy. De azt nem tudom, hogy a filmgyártás felforgatására felesküdött Netflix miért ilyen produkciókra szeretné felépíteni a brandjét.
Egyértelműen csak azoknak ajánlott, akik szeretik az európai művészfilmeket. Viszont, ha valakinek ínyére van ez a fajta stílus, akkor garantáltan tetszeni fog, mert nem csupán egy az elvágyódásnak és a szerelemnek a története ez, hanem egy abszurd realizmussal dolgozó rendszerkritika is.
Az anyám! elképesztően szubjektív élmény, így igazán pontos képet róla csak akkor kaphatunk, ha magunk is látjuk. Azt azonban sosem fogom megérteni, hogy volt képes Lawrence összejönni Aronofskyval EZ után a film után?! Nincs az az emberi skála, amin mérhető és számszerűsíthető lenne ez a film ? több»
Egyszóval a The Babysitter nem kíván többet nyújtani egy lendületes, fesztelen szórakozásnál, ezt pedig maradéktalanul teljesíti. Ezzel egy fokkal elmarad például a több mélységet és egyediséget képviselő Krampus kaliberétől, de egy laza, kellemes agymenésnek tökéletes. több»
64 Fűrész: Újra játékban (2017)
2/10 több»