Az egyik legérdekesebb holokauszttémájú film, amit mostanában (sőt valaha) láttam. Nem az áldozatok iránt kelt részvétet (ők még csak nem is mellékszereplők, bár ott vannak a háttérben, halljuk az üvöltéseiket és látjuk a krematóriumok füstölgő kéményeit), és nem is a gyilkosok ördögi gonoszságát vagy állati mivoltát mutatja be. Szinte semmi mást nem látunk, csak a halálgyári topmenedzser, Rudolf Höss és családja mindennapjait. Ez „a gonosz banalitása”, ahogy Hannah Arendt írta: Höss úgy vezényli le az ipari mértékben elkövetett gyilkosságokat, hogy csak a kihívást, a feladatot látja maga előtt, a karrierje legfontosabb állomását, miközben neki is vannak úgynevezett szerettei. Jonathan Glaze... több»
Ez akár egy jó film is lehetett volna: van benne humor, érdekes történetszálak és többdimenziós karakterek, de végül egy tündérmese kerekedik belőle. Pedig nem ezt várná az ember egy olyan aktuális és kényes téma esetén, mint hogy egy francia kisvárosba szíriai menekültek érkeznek. Sajnos egy romantikus vígjátékot kapunk, azzal a sablonos üzenettel, hogy hiába vagyunk mindannyian mások, és hiába akadnak nehézségeink, a szeretet ereje mindent legyőz: mindig a jók nyernek, sőt még a gonosz is jó útra térhet. Az alaptörténet megérdemelt volna egy jó szatírát, de úgy látszik, fontosabb volt a giccs és az erőltetetten pozitív üzenet.
Sokak szerint barbárság a disznóvágás (abban tényleg van valami aberráltság, hogy a legyilkolt disznó ledarált részeit a saját belébe töltik), ugyanakkor egy olyan hagyomány is, ami a falusi élet szerves része. A film egy többgenerációs mai családról szól, ahol az idősebbek már teherként élik meg az állatok gondozását és az ünnepi lakomát, a fiatalabbak pedig többé-kevésbé eltávolodtak az ilyesmitől, mégis van valami összetartó ereje. A rendezőnek ez az első egész estés filmje, ami biztató kezdet. Kimondottan szeretem az olyan filmeket, amikben amatőr színészek is szerepelnek. Élesek a konfliktusok, valósághűek az életképek, színesek a karakterek.
Jó ízléssel megírt dráma, ami vígjáték is egyben. A témaválasztás – apa és fia között meglévő generációs, vallási, habitus- és életmódbeli különbségek – is izgalmas, és a karakterek sem sablonosak.
Ha a Reszkessetek, betörők! paródiájaként vagy egy hagyományos családi karácsonyi vígjátékból kibontakozó trash-horrorként nézi az ember, akkor egészen szórakoztató. Horrornak ugyanakkor nem igazán félelmetes, és a humorát sem mondanám fergetegesnek. Mellette szól viszont, hogy hiányzik belőle – a leginkább a '90-es évekre jellemző – infantilizmus és giccs.
Létezik ennél jobb és rosszabb karácsonyi film is. Dickens-feldolgozás, de nem az a szívhez szóló fajta, viszont ahhoz képest, hogy szatíra, különösebben viccesnek sem mondanám. Párszor mosolyogtam, de leginkább untam.
Kafkai jelenetek, örkényi párbeszédek Úgy tűnik, ma sem jobb suliba járni, mint az én gyerekkoromban, a ’90-en években. A késő Kádár-korból itt maradt lakótelepi iskola és a panelházak is ugyanolyanok, legfeljebb néhányszor átfestették őket, a tanári kar hozzáállása pedig még régebbi örökség, amit poroszos oktatási módszerként szokás emlegetni, és a magam részéről rettenetesen utáltam. Nálunk is volt számítástechnika órára átvezényelt matektanár, és bár a látványos tanárhiány új jelenség, akkor is jellemző volt a kontraszelekció és a tekintélyelvűség. Néhány jelenet, a zsibbasztóan unalmas évnyitó ünnepség, a kínos feleltetés, a semmi örömöt nem adó tornaóra vagy az ehetetlen menzai ebéd előhozza a traumának talán nem nevezhető,... több»
74 Érdekvédelmi terület (2023)