Hülye vagyok, megnéztem Van az a film, amelyik rossz, illetve van az, amelyikben valami egészen elképesztő módon sikerül elb@szni egy zseniális alapötletet. Az Oak Street vége nálam egyértelműen a második kategória.
Az első percekben kiderül, hogy a film készítői egy fontos dolgot nem egyeztettek le egymással, mégpedig hogy mit is kellene éreznünk ezek iránt az emberek iránt. Másfél órán keresztül egy olyan családot kell követnünk, amelynek tagjai külön-külön is idegesítőek, együtt pedig egy orbitális mentális katasztrófa. Amolyan balf@sz, kretén, agy nélküli família, gondosan telepakolva minden létező klisével. Folyamatos üvöltözés, értelmetlen döntések, nulla önálló gondolat. És nem, ezen még az sem segít, hogy a... több»
Tévéfilmes túlhallás A túlhallás egészen biztosan nem lehet egyszerű dolog, és ezt a film szerintem hitelesen is mutatja meg. Leo Woodall pedig remek benne. A gond csak az, hogy maga a film nem igazán tud mit kezdeni ezzel az alaphelyzettel. Egy erős tévéfilm, szokványos morális kérdésekkel, korrekt kivitelezéssel, néhány jó pillanattal, de semmi extra. Megnézed, aztán mész tovább.
A szokott minőség Van az a rendező, akinek a stílusát az első képsorokból felismered. Gyors vágások, fekete humor, elegáns brit tahóság, kocsmai bölcsességeket osztó gengszterek, arisztokraták, akik ugyanúgy mocskos üzletekben úsznak, mint a legutolsó utcai verőlegény, és mindenki úgy beszél, mintha éppen most talált volna ki egy különösen jó beszólást. Nekem ez Guy Ritchie.
A legnagyobb erőssége, hogy a bűnözést nem dokumentálja, hanem szórakoztatóvá stilizálja. Nála a gengszterfilm nem arról szól, hogy ki a legkeményebb, sokkal inkább arról, hogy ki tud egy helyzetből elegánsabban, pofátlanabbul vagy abszurdabb módon kimászni. Elképesztően jó érzéke van a karakterekhez. Azonnal felismerhetők. Egy mozdulat, ... több»
Már az első képsorokból sütött valami nagyon tévéfilmes, "B" érzés, így kérdés nélkül kikapcsoltam. És olvasva mások véleményét - több fórumon is -, jól tettem.
Vissza a jelenbe Van az úgy, hogy az ember nem azért ül le megnézni egy filmet, mert arra számít, hogy élete mozis élménye lesz, hanem mert egyszerűen kíváncsi arra, hogy ugyanaz a hülyeség még mindig működik-e. Nekem az idei Horrorra akadva pontosan ilyen volt.
Amikor elindult ez a franchise, még középiskolás voltam, és mi akkor ezt az egészet nagyon adtuk. A full kretén poénokat, az alpáriságot, a horrorfilmek széttrancsírozását, azt az érzést, hogy a készítők semmilyen határt nem tartanak tiszteletben. Akkoriban elég volt egy hülye fej, egy idióta helyzet vagy egy totál vállalhatatlan poén, és mi már szakadtunk. Most meg itt vagyok 43 évesen, és kíváncsi voltam, vajon működik-e még.
Jelentem, működik. Per... több»
Bármennyire is szeretem Guy Ritchie stílusát, bármennyire is győzködtem magam, hogy végignézzem, nem sikerült. Elemezhetném, de egy szó leírja az egész filmet: erőltetett.
Állandó boldogság = agyhalál Nagyon szeretem Vince Gilligan észjárását. A Breaking Bad és a Better Call Saul számomra nem egyszerűen jó sorozatok voltak, hanem annak a bizonyítékai, hogy egy alkotó úgy is tud elképesztően izgalmas történetet mesélni, hogy közben folyamatosan gondolkodásra késztet. Gilligan ráadásul imádja a részleteket, a folyamatokat, a hosszú csendeket, a furcsa nézőpontokat és azt, amikor nem rág mindent a szánkba. A Pluribusban ezekből minden megvan. A hangulat, a képi világ, a tempó, a feszültség sajátos kezelése, az a nagyon Gilligan-féle érzés, hogy valami egészen hétköznapi dolog mögött valami kurv@ra nincs rendben. És most nekem mégsem jött át az élmény, pedig az alapötlet zseniális.
Mi történn... több»
Önreflexió Megnéztem a Four Seasons két évadát, és közben azon gondolkodtam, hogy talán azért szeretem ennyire ezt a sorozatot, mert valami nagyon ismerőset mutat. Végig ad nekem egy önreflexív attitűdöt a saját életemre. Nem a kirakatban lévő verziót, hanem azt, amit mi, emberek valójában végigcsinálunk. Amikor nem tudsz jól kezelni egy helyzetet, amikor rosszul döntesz, amikor megbántasz valakit, vagy éppen téged bántanak meg, amikor azt hiszed, most már tényleg összeáll minden, aztán az élet közli, hogy azért még lenne egy-két feladata számodra. Én ezt elég jól ismerem.
Voltak időszakok, amikor azt éreztem, hogy végre révbe értem, és voltak olyanok is, amikor azt kérdeztem magamtól, hogy ugyan már,... több»
Stranger Things golfkocsikkal Van az a sorozat, amit nézel, és közben folyamatosan vigyorogsz, mert pontosan tudod, honnan ismerős. Egy kis Spielberg a ’80-as, ’90-es évekből, egy kis sci-fi, fantasy, borzongás, kaland, némi kellemes humor, szerethető karakterek, és persze Stranger Things-érzés, csak éppen a gyerekek helyett ezúttal nyugdíjasokkal.
A The Boroughs egy kifejezetten szórakoztató popcornsorozat. Egy csapat idős ember egy látszólag tökéletes nyugdíjas városban rájön, hogy valami nagyon nincs rendben. Aztán jönnek a furcsaságok, a titkok, a lények, a nyomozás, a „Scooby Gang”, csak itt a biciklik helyett golfkocsik vannak. Több kritikus is a Stranger Things és a klasszikus Spielberg-féle kalandfilmek rokonság... több»
A megszokott minőségben Nagyon bírom ezt a francia alkotói bagázst. Van bennük valami egészen felszabadító. Vállaltan túltolnak mindent, gátlástalanul hülyék és egy pillanatig sem akarnak többnek látszani annál, amit a filmjeik mutatnak. Önfeledt, teljesen agyament szórakozást nyújtanak. Eddig gyakorlatilag mindegyik filmjükön sírva röhögtem, és a Marsupilami is hozza ezt a szintet.
Egy kis családi összeröffenés Az Evil Dead-franchise nálam mindig is a horrorfavoritok között volt. A VHS-korszak Sam Raimi-féle agymenéseitől kezdve a 21. századi újragondolásokig valahogy mindig tudott olyat mutatni, amitől egyszerre röhögök fel és fordul fel a gyomrom. A Gonosz halott: Égj! pedig most nálam simán átvette a vezetést. Itt, kérem, nincs finomkodás! Trancsíroz, darál, fröcsög, tép, szaggat, és amikor már azt hinnéd, hogy ennél gusztustalanabbul nem lehet, akkor még rádob egy lapáttal. A gyakorlati effektek pedig olyan szépen dolgoznak, hogy néha konkrétan fáj nézni. És ezt én bóknak szánom. Ami különösen bejött, hogy a film nem egyszerűen egy újabb „emberek bemennek valahova, aztán jönnek a démonok” kör. ... több»
A taps nem szeretet A Hacks öt évad után úgy búcsúzott el, hogy közben végig ugyanarról beszélt. Mit kezd magával az ember, amikor már nem ő a legfontosabb ember a szobában? Deborah Vance pedig ennek a problémának a tökéletes megtestesülése. Jean Smart egyszerűen zseniális ebben a szerepben. Egy elképesztő egójú, önző, manipulatív, ugyanakkor időnként meglepően szerethető nőt játszik, aki képtelen elfogadni, hogy az idő nem tárgyalási alap. Deborah nem akar megöregedni, nem akar háttérbe kerülni, és főleg nem akarja elengedni azt a szakmát, amelyben évtizedeken keresztül ő volt valaki. Különösen érdekes az öregedéshez való viszonya. Mindenáron fiatalabbnak akar látszani, vissza akarja hozni azt, ami már elmúlt.... több»
Az FBI két lépéssel a néző mögött Az Úgyis megtalállak egy fordulatos, feszes, klasszikus tévés krimi, de tisztességes darab. Az alaptörténet pedig már önmagában elég ahhoz, hogy megfogjon. Egy ártatlanul bebörtönzött apa szembesül azzal a lehetőséggel, hogy a mások által meggyilkoltnak hitt fia talán mégis életben van. Innentől engem meg is vettek.
Van az a történettípus, amelynél nézőként egyszerűen nem tudsz kívül maradni. Beleképzeled magad a helyzetbe, és onnantól nem szemlélő vagy, hanem mész a főhőssel együtt. Falakon át, embereken keresztül, szabályokat és rendszereket semmibe véve. Részemről, ha valaki ártatlanul ül börtönben, az már önmagában felháborító, és ha ehhez korrupció is társul, akkor még inkább. Ha pedig ... több»
Nincs filozófia Ha szereted a fröcsögő vért, az elmebeteg kaszabolást, az indokolatlan momentumokat, a harcos amazonokat, a humort és a direkt túltolt baromságokat, akkor dőlj hátra, és élvezd. Ez a film ennyi, egy jókora nagy f@szság, nekem pedig éppen ezért nagyon bejött.
A semmi körforgalma A film egy nagyon egyszerű, egyébként teljesen működő metaforára épül. Ugyanazokat a köröket futjuk az életben, döntéseket halogatunk, félünk meglépni egy fordulópontot, aztán újra és újra ugyanoda jutunk vissza. A folyosó a hurok, a hurok az élet, az anomália a döntési helyzet. Visszafordulsz, ha valami nem stimmel, mész tovább, ha minden rendben van. Ennyi, értem. Csakhogy attól, hogy értem, még nem feltétlenül érzem is. Az Exit 8 számomra itt bukik el.
Ez a film valahol félúton van minden között, nem elég sci-fi ahhoz, hogy valóban érdekeljen, mi a sz@r történik, nem elég horror ahhoz, hogy féljek, nem elég dráma ahhoz, hogy igazán érdekeljen a főszereplő sorsa, de nem is elég pszichológi... több»
A ház, ahonnan kiköltözött a logika Megnéztem, és bánom a ráfordított időt. Az alapötletben simán benne volt egy jó film. Adott egy érdekes, nyomasztó helyzet, amiből lehetett volna egy feszült, rejtélyes történetet csinálni. Csak hát ehhez kellett volna egy normális háttértörténet, néhány értelmes magyarázat és egy család, amelyik nem öt év alatt jut el olyan döntésekig, amiket én már az első tíz percben meghoztam volna. Az egyik legidegesítőbb része, hogy folyamatosan vártam a válaszokat arra, hogy mégis mi a f@sz történik, miért alakult így a helyzet, és mi áll az egész mögött. Aztán csak vártam. A film pedig szépen haladt előre úgy, hogy közben egyre több kérdést dobott fel, és egyre kevesebbre adott választ. A végére meg ... több»
Utazás oda, ahová magunk elől menekülünk Nem ismertem a Backrooms előzményeit, nem láttam a Kane Parsons által készített YouTube-sorozatot, nem ismertem a creepypasta eredettörténetét, és azt sem tudtam, milyen internetes mitológia épült már köré, és a film megnézése után már nem is érzem, hogy ez különösebben fontos lenne.
Elsőre egy szürreális horrorfilmnek tűnik egy végtelen, sárgás, dohos, mesterséges fényben úszó labirintusról, amelyben az ember nem tudja, hol van, miért van ott, és főleg azt nem, hogyan jut ki, de minél tovább néztem, annál kevésbé éreztem úgy, hogy ez egy hely. Ez sokkal inkább egy állapot. Egy tudatállapot.
A Backrooms számomra nem egy másik világ, hanem az emberi psziché térképe, és ettől lesz igazán félel... több»
Pont elég Kis dráma, egy kis romantika, humor, sport, némi konfliktus, aztán lehet is továbbmenni. Nem váltja meg a világot, nem is ez a dolga. Kikapcsol, szórakoztat, és ebből a sportvígjátékos műfajból most egyszerűen nem kell több. Vannak ennél jobb sorozatok a műfajban, de a Running Point pontosan annyit ad, amennyit ígér. Kate Hudson továbbra is pocsék színésznő, nagyjából háromféle mimikával dolgozik, de szerencsére a körülötte lévő színészek elviszik a hátukon a sorozatot. Nem több, nem kevesebb, pont elég.
Egy jó ötlet 11 részre hígítva A Beauty tipikusan az a sorozat, amit azért nehéz igazán lehúzni, mert az alapötletben rengeteg lehetőség van. Egy testhorror arról, hogy a tökéletes szépségért cserébe szó szerint szétrohad a tested? Jöhet.
A gond az, hogy a sorozat nagyon hamar elveszíti azt a lendületet, amivel elindul. Az első epizód felütése még kifejezetten erős, beteg és kíváncsivá tesz, aztán a történet egyre több irányba indul el, és közben egyre kevésbé tudja, mi akar lenni. Testhorror, thriller, társadalmi szatíra, összeesküvéses sztori, mindenből egy kicsi, de egyikből sem elég. Ráadásul feleslegesen hosszú. Ebből az ötletből egy feszesebb, koncentráltabb évad sokkal többet ért volna. A szépségkultúra, a fiatalsá... több»
Más a célközönség Szerettem a minyonok világát, a sajátos nyelvrendszerüket, a bugyutaságaikat, azt, hogy sikerült felnőtthöz és gyermekhez egyaránt szólni velük. Eddig. Túl bugyuta, túl erőltetett.
55 Az Oak Street vége (2026)
Van az a film, amelyik rossz, illetve van az, amelyikben valami egészen elképesztő módon sikerül elb@szni egy zseniális alapötletet. Az Oak Street vége nálam egyértelműen a második kategória. Az első percekben kiderül, hogy a film készítői egy fontos dolgot nem egyeztettek le egymással, mégpedig hogy mit is kellene éreznünk ezek iránt az emberek iránt. Másfél órán keresztül egy olyan családot kell követnünk, amelynek tagjai külön-külön is idegesítőek, együtt pedig egy orbitális mentális katasztrófa. Amolyan balf@sz, kretén, agy nélküli família, gondosan telepakolva minden létező klisével. Folyamatos üvöltözés, értelmetlen döntések, nulla önálló gondolat. És nem, ezen még az sem segít, hogy a... több»