A belső tenger

A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!

Olvastam a filmmel kapcsolatban olyan kritikai jelzőt lejjebb, hogy hatásvadász. Egyezzünk ki egy "hatásos"-ban. Amenábar mint félig chilei, félig spanyol rendező természetesen latin temperamentummal rendelkezik, aminek nem az érzelmek elkenegetése vagy túlbonyolítása az erőssége. A rendezés letisztult és erőteljes, felesleges mellékszálak és körülmények nem viszik el a figyelmünket. Javier Bardem itt bebizonyította, hogy a legjobbak egyike, a színészi teljesítménye elsöprő. Csak tudnám megszokni, hogy Nicholas Cage megszokott magyar hangját kapta ezúttal, nem a szokásost. Külön poén, hogy Itt mint mozgáskorlátozott kopasz egészen sokban hasonlít a 2020-as évek Nicholas Cage figurájára, de ezt 2004-ben ki látta előre? Senki. És akkor 22 év elteltével talán már szabad kicsit spoilerezni, de szólok előre, most még ellapozhatsz. Szóval amit látunk szerintem metaforikus: A film az eutanázia kérdésével foglalkozik - elvileg. Ramón Sampedro spanyol hajógyári melós valós történetén alapul, de szerintem jóval mélyebbre megy annál, hogy csupán mint sztorit mesélje el. Aztán lehet, hogy én bonyolítom csak túl, de nekem ez nem szimplán eutanázia-film. Ha metaforikusan közelítem, akkor Ramón számára az eutanázia a szabad akarat gyakorlásának utolsó, még rendelkezésére álló eszköze. Maga a bénult ágyhoz kötöttség is inkább a megrekedt állapotnak és élethelyzetnek a szimbóluma a számomra. Aztán láthatjuk a szeretet számos formáját is felvonultatva, van köztük kisajátító és önző, van önfeláldozó és minden a kettő között. Ha mindent összeadok, ez a film az önrendelkezésről szól leginkább. Fájdalmas az az ellentétes ív, hogy míg Ramón cselekedetével megtalálta a szabadságát, Julia egyfajta emlékezetvesztéssel és leépüléssel elvesztette azt. Így amíg Ramón számára paradox módon a halál adta a szabadságot, Juliának az életben maradás lett a börtöne. A film végén Julia a tengert nézi, de már nem szabad ember, nem emlékszik, már nem tudja, mit gyászol, a tenger az ürességet jelképezi ebben a jelenetben. Ramónnak a tenger a szabadságot jelképezte végig, így itt is erős kontrasztot épít Amenábar. Gyerekek, ez a film nem a semmire nyert mindenféle díjakat, hanem teljesen megérdemelten, mert remek munka, szép alkotás.

Gyönyörű film. Megmutat szerelmeket, felszínre hoz emlékeket, érzéseket. És elgondolkodtat az élet értelmén, s hogy helyesen élem-e? Bardem munkásságát azóta kísérem figyelemmel, hogy láttam ezt az alkotást.

Javier Bardem a legnagyobb színészek közé tartozik. Számos filmben bizonyította ezt, elég, ha csak a „Nem vénnek való vidék”, illetve a „Biutiful” címét említem. Ez a filmje nagyon megosztja a nézőket, van aki így értékelte: „Tökuncsi, oszkárhajhász ... Többmelodráma”, viszont vannak olyanok – köztük én is – akik zseniálisnak tartják. Az eutanázia problematikájával foglakozik, a néző elgondolkodhat azon, hogy a 28 évre ágyhoz kötött, tehetetlen ember élete valóban emberi lét-e, vagy csak puszta vegetálás. Ramón/Bardem kűzd a megváltó halálért, de amíg az meg nem adatik neki, azért, hogy ezt a létet el tudja viselni (más nem is tud tenni!) a belső tengerhez menekül. Viszonylag sok film foglalkozik a gyógyíthatatlan, magatehetetlen emberek sorsával (Életrevalók, Te nem vagy te, Szavak nélkül, Cartagena és még hosszan lehetne sorolni), de ennek a filmnek a színvonala messze kimagaslik közülük. Az elején kissé szokatlan volt, hogy Bardem N. Cage magyar hangján, vagyis Józsa Imre tolmácsolásában szólalt meg, de a nívós eredmény feledtette ezt a meglepetést. Für Anikó Julia hangjaként a megszokott remek teljesítményt nyújtotta, ő az, akinek a szinkronhangjáért lelkesedem.

Eutanázia. Komoly téma, és komolyan is kell vele foglalkozni, ahogyan a film teszi. Csendesen és szeretetteljesen. De a másik viszont, hogy az érzelmeken kívül nagyon altatós és lassú az egész. Nem hozott igazán lázba.