A számolás joga (2016)

Nagyon tetszett a film története, remek stílusa volt. Mindhárom nő karaktere remekül ki volt dolgozva, pazar zenék voltak benne és magara a története már-már hihetetlen. Mint ahogy az is, hogy nem kapott Oscart.

"Mi itt a NASA-nál mind ugyanolyan színűt pisilünk!"
A számolás joga egy újabb érdekes nézőpontból mutatja be a fekete nők helyzetét a '60-as évek Amerikájában, ezúttal nem a szolgálók életét ismerhetjük meg, mint néhány évvel ezelőtt a fantasztikus A segítségben, hanem olyan intelligens és feltörekvő fekete nők mindennapjaiba nyerünk betekintést, akik tehetségükkel hozzájárultak az űrprogram sikerességéhez. A film érdekessége az, hogy ezek a remek nők úgy teszik a dolgukat, hogy közben a körülöttük lévő világ, a törvénykezés, a szabályok meglehetetlenítik az előrelépésüket, nem mehetnek fehéreknek kialakított könyvtárba, nem járhatnak fehér iskolába, de még a mosdót sem használhatják közösen fehér bőrű kolléganőikkel (a wc, mint örök motívum ismét megjelenik egy színes bőrűekről szóló filmben). Ezeket a jeleneteket pedig egészen bicskanyitogató stílusban adja elő a film (sokszor egy-egy mellékszereplő szájába adnak olyan mondatokat, amelyekkel teljesen kiverik a biztosítékot a nézőközönségben).
A szereplőket ügyesen válogatták ki, bár ami az Oscar-jelöléseket illeti, szerintem Taraji P. Henson-t méltatlanul mellőzték, alakítása talán erősebb volt, mint Octavia Spencer-é. A mellékszereplők közül az ismét elég Agymenős stílusban nyomuló Jim Parsons-t (egészen kellemetlen alakot hoz a filmben), valamint a hol ilyen, hol olyan hangulatában lévő főnök szerepében Kevin Costner-t emelném ki, akinek véleményem szerint ez a szerep jobban áll, mint pl. a magányos hős típusa (lásd: Waterworld).
A számolás joga egy olyan szakma kulisszáiba kalauzolja a nézőt, amelyről elsőként azt gondolnánk, hogy ízig-vérig férfiaknak találtak ki, ám a film jól és hitelesen ábrázolja azt, hogy régebben sem voltak "csak és kizárólag férfi, illetőleg női munkák", s bizony, egy nő is képes felvenni a versenyt hazája legnagyobb koponyáival, sőt, sikeres is tud lenni. Külön erény, hogy a szegregáció témakörét és problematikáját nemcsak egy szervezet keretei között, hanem a mindennapi életben is megjeleníti párhuzamosan, tovább fokozva a drámai erejét.

Ma már mindenkiről csinálnak filmet. Ez ebben az esetben nem olyan nagy gáz, mert itt egy egész jót sikerült alkotni, de előbb-utóbb beleesnek majd abba a hibába, hogy egyre kevésbé érdekes dolgokat is megfilmesítenek. Remélem nem fognak minden "elsőről" filmet forgatni. Őszintén szólva kicsit furcsa a magyar cím. Értem én, hogy szó szerint nem lett volna jó ötlet lefordítani, de egy hasonló címet adhattak volna. A néhány drámaibb, érzelmesebb jelenetet leszámítva elég könnyed, humoros hangulatú film. Nem túl pörgős, de nem is unalmas. Aki a körömrágást és a feszültséget várja, az csalódni fog.

Egyszer meg lehetett nézni a három színes bőrű matekzseni nő történetét akik az űr-versenyfutás idején a NASA alkalmazottjai voltak. A valóságban is élt hősnők fényképeit a film végén meg is mutatják, ennek ellenére nem hiszem, hogy az események a filmben bemutatott módon történtek. A szegregáció mindkét részről megszégyenítő volt, de lehet, hogy még napjainkban is lappangva továbbél.

Nehéz bármit is írni a filmről mert nagyon jónak tartom, de nehéz ezt szavakba önteni. A története tényleg elképesztő és örülök, hogy minőségi lett a kivitelezése.