A számolás joga (2016)

"Mi itt a NASA-nál mind ugyanolyan színűt pisilünk!" A számolás joga egy újabb érdekes nézőpontból mutatja be a fekete nők helyzetét a '60-as évek Amerikájában, ezúttal nem a szolgálók életét ismerhetjük meg, mint néhány évvel ezelőtt a fantasztikus A segítségben, hanem olyan intelligens és feltörekvő fekete nők mindennapjaiba nyerünk betekintést, akik tehetségükkel hozzájárultak az űrprogram sikerességéhez. A film érdekessége az, hogy ezek a remek nők úgy teszik a dolgukat, hogy közben a körülöttük lévő világ, a törvénykezés, a szabályok meglehetetlenítik az előrelépésüket, nem mehetnek fehéreknek kialakított könyvtárba, nem járhatnak fehér iskolába, de még a mosdót sem használhatják közösen fehér bőrű kolléganőikkel (a wc, mint örök motívum ismét megjelenik egy színes bőrűekről szóló filmben). Ezeket a jeleneteket pedig egészen bicskanyitogató stílusban adja elő a film (sokszor egy-egy mellékszereplő szájába adnak olyan mondatokat, amelyekkel teljesen kiverik a biztosítékot a nézőközönségben). A szereplőket ügyesen válogatták ki, bár ami az Oscar-jelöléseket illeti, szerintem Taraji P. Henson-t méltatlanul mellőzték, alakítása talán erősebb volt, mint Octavia Spencer-é. A mellékszereplők közül az ismét elég Agymenős stílusban nyomuló Jim Parsons-t (egészen kellemetlen alakot hoz a filmben), valamint a hol ilyen, hol olyan hangulatában lévő főnök szerepében Kevin Costner-t emelném ki, akinek véleményem szerint ez a szerep jobban áll, mint pl. a magányos hős típusa (lásd: Waterworld). A számolás joga egy olyan szakma kulisszáiba kalauzolja a nézőt, amelyről elsőként azt gondolnánk, hogy ízig-vérig férfiaknak találtak ki, ám a film jól és hitelesen ábrázolja azt, hogy régebben sem voltak "csak és kizárólag férfi, illetőleg női munkák", s bizony, egy nő is képes felvenni a versenyt hazája legnagyobb koponyáival, sőt, sikeres is tud lenni. Külön erény, hogy a szegregáció témakörét és problematikáját nemcsak egy szervezet keretei között, hanem a mindennapi életben is megjeleníti párhuzamosan, tovább fokozva a drámai erejét.

Nagyon tetszett a film története, remek stílusa volt. Mindhárom nő karaktere remekül ki volt dolgozva, pazar zenék voltak benne és magara a története már-már hihetetlen. Mint ahogy az is, hogy nem kapott Oscart.

Az biztos, hogy remek karakterek voltak a filmben, nekem mégis kissé átlagos volt inkább semmint kiemelkedő. Ez nem jelenti, hogy ne lett volna szórakoztató, csak nem volt nagy durranás.

Ma már mindenkiről csinálnak filmet. Ez ebben az esetben nem olyan nagy gáz, mert itt egy egész jót sikerült alkotni, de előbb-utóbb beleesnek majd abba a hibába, hogy egyre kevésbé érdekes dolgokat is megfilmesítenek. Remélem nem fognak minden "elsőről" filmet forgatni. Őszintén szólva kicsit furcsa a magyar cím. Értem én, hogy szó szerint nem lett volna jó ötlet lefordítani, de egy hasonló címet adhattak volna. A néhány drámaibb, érzelmesebb jelenetet leszámítva elég könnyed, humoros hangulatú film. Nem túl pörgős, de nem is unalmas. Aki a körömrágást és a feszültséget várja, az csalódni fog.

Egyszer meg lehetett nézni a három színes bőrű matekzseni nő történetét akik az űr-versenyfutás idején a NASA alkalmazottjai voltak. A valóságban is élt hősnők fényképeit a film végén meg is mutatják, ennek ellenére nem hiszem, hogy az események a filmben bemutatott módon történtek. A szegregáció mindkét részről megszégyenítő volt, de lehet, hogy még napjainkban is lappangva továbbél.