Nyelés (2019)

Amikor először megláttam a film előzetesét, engem nagyon felcsigázott, érdekesnek és egyedinek tartottam az alapkoncepciót. A kritikusok többnyire szerették, illetve érdekelt, hogy mit hoznak ki ebből az egészből. A megjelenését követően mindenhol nagyon megosztotta a közönséget, a 6,3-as IMDB pontszám láttán pedig egy kicsit letört a kezdeti lelkesedésem, így nem is néztem meg az első adandó alkalommal. Hát azt kell, hogy mondjam, hogy kár volt, ugyanis ez egy nagyon erős pszichológiai dráma, sokszor a jó értelemben "rossz" nézni az eseményeket és azt az elnyomást, amiben a főhősnő szenved, bár nagyon lehangoló olykor. Emellett fontos kiemelni, hogy nem való mindenkinek, elég sok a megrázó esemény és képsor; én részben ennek tulajdonítom, hogy sokaknak ennyire nem jött be. A film minősége mellett Haley Bennett volt számomra a másik meglepetés, én az eddig tőle látott alakítások alapján túl sokat nem vártam tőle, de telitalálat volt a főszerepre. Pedig Hunter karaktere elég komplex volt: egyszerre elnyomott kellékfeleség, zűrös múltú nő és egy álomvilágban élő, önmagát becsapó valaki. Mindezt nagyon jól hozta Haley, a nagy kiakadásoktól az álságos mosolyokon át egészen az apró gesztusokig, szinte elvitte a hátán a filmet. A rendezés nagyon profi, annak ellenére, hogy a korábbi rövidfilmes Carlo Mirabella-Davis első nagyjátékfilmje a Nyelés, végig nagyon jól kézben tartotta. ... több»

A Nyelés, bár még a hivatalos kommunikáció is horrorfilmként pozicionálja, inkább egy párkapcsolati/pszichológiai dráma a #metoo szellemiségében. Ennek ellenére a főszereplőt kínzó, pica nevű pszichés zavar megjelenítése kifejezetten sokkoló, az igazán megrázó azonban az, ahogyan az alkotók betekintést engednek egy toxikus párkapcsolat működésébe. Amerikai–francia koprodukcióban készült Carlo Mirabella-Davis első nagyjátékfilmje (korábban a The Swell Season című zenei témájú doksit rendezte), az európai- és az USA-ban készült indie-mozgóképek hangulata is áthatja a végeredményt. A Nyelés így egy izgalmas hibrid, elsősorban formanyelvi szempontból, ugyanis egyszerre jellemzi a stilizált színvilág és a Sundance-ről induló független filmek többségét is uraló realista miliő. A történet főhőse – hasonlóan a Fehér éjszakákhoz, vagy még inkább A láthatatlan emberhez – egy toxikus párkapcsolatban sínylődő nő. Hunter (Haley Bennett) az újgazdag háziasszonyok látszólag gondtalan életét éli sármos és sikeres üzletember férje, Richie (Austin Stowell) társaságában. Miután a lány teherbe esik, furcsán kezd viselkedni: különféle tárgyakat nyel le, fixációja pedig úgy tűnik, kontrollálhatatlan. A saját, valamint a születendő gyermek testi épségét is veszélyeztető jelenség ellen Hunter egyre ellenszenvesebbé váló férje és az irányításmániás anyós-após páros sem tud mit tenni, miközben az elnyo... több»

Imádom az ilyen rendezésű filmeket, a látvány és az érzés a bőröd alá mászik, pláne kellemes releváns filmzenékkel. Tetszik a színészek játéka is. Éppen annyira gyomorforgató, hogy a mélységeket meg tudjuk élni. Vadászom az ilyen filmeket.