Egy klasszikus példája annak, hogyan lehet egy film abszolút megosztó. Bizonyos szempontból ez az alkotás szimbolikus és elgondolkodtató, de egy másik nézőpontból sekélyes és szájbarágós - amolyan "álművészi" katyvasz. Én az előbbi táborba tartozom, szerintem egy jó film, ami után egy darabig még rágódtam.
Végre egy krimi, ami nem random cuccokkal akar életet hazudni magába, hanem tudja, hogy a hangtalan folyosó meg a nyikorgó radiátor mennyire para. Az egyik szál konkrétan klausztrofóbiás rémálom, mestermunka. Na EZT nevezem minőségi borzongásnak. Nagybetűs KRIMI.
Imádtam minden percét! Gyerekkorom egyik kedvenc meséje a Lilo és Stitch, és ez a film nem okozott csalódást. Nevettem és meg is hatódtam rajta, a Család (ohana) üzenete ugyanúgy átjött, mint az eredetiben. Stitch pedig élőszereplősen is ugyanolyan szertelen és cuki!
A 4. rész felénél tartottam, és kikapcsoltam. Nem bírtam tovább az unalmat. Nekem tetszik az alapötlet. A színészi játék nagyon jó. Az írás nem nagyszerű. A feleség gitárjátéka a fiú esküvőjén volt az utolsó csepp a pohárban. A sorozat egyszerűen annyira unalmas, hogy egyre frusztráltabb lettem, hogy végig kellett ülnöm a flashbackeket, amiknek semmi közük a cselekményhez.
49 Egy szerencsejátékos vallomása (2025)