14 éve tűnt fel egünkön lángos csillagként a Jégkorszak, s ha részről részre veszít is fényéből, remélhetőleg még hosszú ideig nyújt alternatívát a családi szórakozás terén mindenki csordája, élén Motkánnyal és az ő elmaradhatatlan makk-fetisizmusával. 6,5/10
Ha a Stangle-fivérek igazán bedobják magukat egy buliban, ott kő kövön nem marad. Árnyékuk fenyegetően vetül hugicájuk közelgő esküvőjére, de igazán csak akkor szabadul el a pokol, amikor emberükre találnak a gyengébbik nemben. 4/10
Még az a magával ragadó kalandfilmes érzés is hiányzik belőle, ami például A múmiát ellenállhatatlanul hajtotta előre! Kár érte, mivel a Tarzan történetekben rengeteg a potenciál, ami egy egész franchise-ra elegendő munícióval szolgál. Ezek – úgy tűnik – egyelőre kiaknázatlanul a mélyben maradnak, akárcsak Opar drágakövei! 4,5/10
Roland Emmerich korábbi elveit sutba dobva ezúttal a két évtizeddel ezelőtti sikerfilmjének, A Függetlenség Napjának a folytatásában amortizálja le az életterünket. A klasszikus hollywoodi sikerrecept (nagyobb és hangosabb) kreatív ötletekkel gazdagodik, amelyek azonban rendre kihagyott ziccerként mennek a levesbe. Bon Appétit!
Szenilla szüleit keresve olyannyira jól szórakozunk, hogy még az is felmerül majd bennünk, vajon miért nem ezzel kezdte a Pixar 13 évvel ezelőtt a Némó nyomában szériát? 9/10
A Központi hírszerzés nem váltja meg a világot, de egy könnyed és laza, egyszernézős popcorn-moziként szódával elmegy, ami segít kiereszteni a felgyülemlett egész heti gőzt az emberből. Részleteiben a középszert lovagolja meg, de a nagy egészet tekintve egy paraszthajszállal át tud lendülni fölötte.
A történet Rubik-kockaként való csavargatása meghozza a végeredményt: minden szín összeáll, s a néző az ebből fakadó katarzist őrizheti meg kincsként a filmből, meg a CGI által jelentősen megkoptatott illúzió élményét, a varázslatét, amely mélyen a mindenkiben benne élő kisgyermeki énben gyökeredzik. 6/10
Nem mehetünk el a film humora mellett, amely számomra sokkal ellenállhatatlanabbra sikerült, mint a Rendes fickóké (kritikánk róla itt!): nagyon sok mai akciófilm példát vehetne a Pénzes cápáról a benne elhangzó egymondatos poénokkal, szellemes bemondásokkal kapcsolatban, amelyek remekül oldják Foster olykor gyilkos tempóját, és az elnyújtott feszültséget!
A buddy filmek koronázatlan királya, Shane Black visszahozza nekünk a ’90-es évek akciófilmes hangulatát a ’70-es évekbe csomagolva. A Rendes fickók ugyan nem mennének el halálos fegyverként, de az író-rendezőre még most is muszáj odafigyelni, amikor kiteszi az irányjelzőt!
A Warcraft oly régóta várt filmes adaptációja elsősorban a játék szerelmeseinek a szemébe fog könnycseppet csalni, az alkotóknak ugyanis a legmesszebbmenőkig sikerült e fantáziavilág hangulatát megidézniük. A Gyűrűk Ura epikusságának azonban a nyomába sem ér a produkció, pedig nyitva állt előtte a lehetőség. Lépj át velem a Fekete Kapun! Életünk a Hordáért!
73 Jégkorszak: A nagy bumm (2016)