Nagybetűs filmélmény Jogosan gyanakszik az ember, ha egy divattervező rendezésre adja a fejét. Tom Ford azonban már első alkotásával (A Single Man) bebizonyította, hogy szakmailag új irányba tett lépéseit érdemes nagyon komolyan venni, mert célja nem csupán rendkívüli vizuális kreativitásának filmművészeti kibontakoztatása, hanem az általa választott történet érzelmileg letaglózó erejű elmesélése.
Jelen esetben a dolgát nehezítette, hogy három történetszálat kellett egybefonnia: az elsőben egy modern művészeti galéria vezetője vergődik egy minden igényt kielégítő anyagi jólétet biztosító, de mind szakmailag, mind emberileg kiüresedett életben, mikor régi szerelmétől - akinek tehetségében valójában sohasem hitt... több»
Reménytelenül Bostonban Ben Affleck mára szerintem méltatlanul feledésbe merült első rendezése, ami nálam komolyan veendő és mondanivalóval rendelkező alkotóként feltette a képre a mimikai eszköztárral mérsékelten rendelkező színészt. Sajnálatos, hogy ebben a minőségben az ugyan érdekes, néhol vicces, de valójában felszínes és saját karakterét egy sablonos amerikai hősként ábrázoló, már-már propagandaszagot árasztó teheráni túszdrámáért, az Argóért díjazták, mert ebben a filmben visszafogott stílusával és korrekt szakmaiságával sokat tesz azért, hogy az egyébként regényként is létező alapanyag minden részletében autentikusan életre keljen.
Az élményen egyáltalán nem ront, hogy testvérét választotta a főszerepre, a... több»
Az (irodai) ártatlanság elvesztése Egy (nagyon) vonzó és (nagyon) fiatal nő egy napja fizikailag és érzelmileg egyre kizsigerelő állásban, amiből az az anyagi és szakmai kényszerűség miatt nehéz kiutat találni, és ahol ráadásul minden áldott nap erkölcsi kérdések sokaságával szembesül az ember, amikre nincs jó válasz (vagy talán foglalkozni se kellene velük?). Valljuk be: ez – a várható esztétikai élmény leszámítva - nem hangzik valami nézőcsalogatóan. És valóban: aki nem szereti a lassú járású, túlságosan is valóságszagú, happy endet nem ígérő alkotásokat, az inkább ne fizessen be rá. Aki viszont kíváncsi (vagy magára akar ismerni) az irodai munka rutinos lélektelenségével, toxikus maszkulinitással teli és sajátos szabályren... több»
Az őserdő hőse A témája és alaptörténete alapján ez a film lehetett volna mély és érzelmileg-gondolatilag megmozgató is, de a kommercializációs kényszer kitolt vele: a forgatókönyvírót és a rendezőt láthatólag jobban érdekelték az eladható sablonok, a közhelyesség, a mélyenszántónak mutatott felszínesség és a történet lekerekítésének vágya, mint a valódi mondanivaló és minőség. Pedig ha csak a hirtelen eszembe jutó elődöket számba veszem (Gorillák a ködben, Száll a kakukk fészkére) már csupán lopással/másolással is jobban jártunk volna.
Anthony Hopkins ezúttal a dzsungelben valós önmagát megtaláló, majd a civilizációba kényszerűen visszatérő tudós szerepében is kiváló, mint minden másban, de hogy a viselk... több»
Lőj a fordítóra! Már az alaphelyzet is annyira európai és intellektuális, hogy annál európaibb és intellektuálisabb nehezen lehetne, és még jó, hogy idejében elkészült, mert ahogy elnézem az AI újabb és újabb iterációit, a fordítói szakma eltűnése lassan a szépirodalom területén is kézzelfogható valósággá válik.
A színészek jó részét saját nemzeteik fimjeiből ismerem, így együtt azonban még nem láttam őket. Sidse Babett Knudsent már senkinek nem kell bemutatni, Riccardo Scamarcio az olasz mozi ismert arca, Patrick Bauchau pedig egy öreg belga legenda, aki korábban Kanadába és Amerikába is „kirándult”. Ők hozzák a kötelezőt, Edurado Noriega viszont meglepett. Fiatalabbként jellemzően tragikus, szívtipró (Nyi... több»
Elveszve Oslóban Sokáig vártam Joachim Trier Oslo-trilógiájának középső filmjének megnézésével, mert féltem, hogy az alapvetően depresszív hangvétel rám is kellemetlen hatást gyakorol egy olyan időszakban, amikor több kétségbeesésre és kilátástalanságra épp nem volt szükségem. De feleslegesen aggódtam, mert a történet ugyan tényleg nem vidám, azonban olyan gazdag és életszagú, hogy maga az élmény nagyon megéri, és minden tragikumával együtt számomra inkább elgondolkodtatónak, mint „lehúzósnak” bizonyult.
A drogelvonó rehabról – a való életbe való visszatérést megelőlegezendő – egy napra távozó Anders útját követjük, aki barátaival, ismerőseivel találkozik, és közben belátást nyerünk az ő korábbi, illetve az... több»
Óh, óh, óh, Afrika! Nem tudom, rajtam kívül ki fogja megnézni és miért – az én mentségem, hogy a gyerekkoromban látott filmek hangulata iránti nosztalgia sodort ezúttal a képernyő elé. Ha csupán ez lenne a szempont, jónak tartanám, mert stílusban és könnyedségben klasszikusan kilencvenes évekbeli, így segített felidézni a korai élményeimet. Felnőtt szemmel azonban már szemet szúr a gyenge dramaturgia, a papírvékony karakterek, a sehová se vezető történet, a mélyen érző szívű nőcsábász toposzán át adagolt tömény szexizmus, és az elviccelt, de sajnos komolyan veendő fehér civilizációs felsőbbrendűség-tudat. Aki erre vágyik, kap kimért mennyiségű női meztelenséget, pimasz, de jófej néger szolgát, és a szerepét kis... több»
Nem minden fénylik, ami északi A második világháború zavaros időszakában lezajlott, titokba burkolózó események, melyek árnyat vetnek a mára és évtizedekkel később is arra ösztönöznek valakit, hogy bármit megtegyen az oda vezető nyomok eltüntetése érdekében – mindez egy fagyos emberi és természeti környezetben játszódó skandináv krimiben. Mi mehet itt rosszul? Sajnos sok minden, olyannyira, hogy az égbekiáltó következetlenségek, az életszerűség hiánya és az érthetetlen motivációk miatti jogos felháborodás miatt bánni fogjuk, hogy belekezdtünk, és csak a hiábavalóan befektetett energiánk/pénzünk után futva leszünk hajlandóak egyáltalán végignézni. Kár, mert a jelenből induló történet az elején hatásosan kelti fel az érdekl... több»
Táncoltál már az ördöggel sápadt holdfénynél? Láttam a dicsérő kritikákat és az elragadtatott fogadtatást, és elolvastam a szinopszist is, de nem tudtam, mit várhatok tőle. Jó, hogy nem tudtam, mert így csak még jobban sokkolt az erős, határozott stílus, a kompromisszummentes eredetiség, és a néha kirobbanó, röhögésre ingerlő kemény beszólások. A film kezdete valamiféle felemelkedés- és bukástörténetet sejtet, ahol a korábbi bűneikért meglakolnak majd a könnyű meggazdagodás útját választó és ezzel nagymenőket magukra haragító főhősök (antihősök?), mígnem egy baljós, kezdetben nehezen dekódolható jelenettel megtörténik a hangvételváltás, ahonnan aztán lassan belemelegedve végül a teljes őrületig zakatolunk a déli zenére őrülten vonagló z... több»
Nem fog kiütni Az 1997-es Jim Sheridan-filmmel tévesztettem össze (hasonló cím), de ha már belefogtam, végignéztem, mert szeretem a meglepetéseket. Nos, meglepetéssel nem igazán szolgált: átlagos történet, átlagos megvalósítás, átlagos logikátlanságok, ráadásul még a címben sugallt bunyók se szólnak valami nagyot. A kezdeti teljesítménye után az sem világos, miért látna a főhősben bárki nagy lehetőséget (először csak véletlenül győz, másodszorra meg botrányba fullad az egész meccs), illetve, hogy hogyan alakul ki hirtelen az a fene nagy bizalom, egyrészt közte és a mentora, másrészt közte és vágyának tárgya között. Aki nem nagyon igényes, vagy csak nagyon fáradt, nem fog csalódni, de másnap már ne remélje... több»
Óriási szájak, gyűszűnyi torkok Sokan nem szerették, többek között a kritikusok se, és tényleg messze van a tökéletestől. Nálam mégis betalált, nem kevéssé köszönhetően Colin Farrel teljes átlényegülésének, aki tényleg görnyedve viszi a vállán ezt a nem tökéletes, de erős atmoszférájú, egy szerencsejáték-függő teljes lecsúszását elmesélő, bizonyos értelemben mégis katartikus balladát (hogy az angol eredeti címre reflektáljak). A túláradó és értelmetlen giccsben tobzódó Macao tökéletes hátteret nyújt e nihilista utazáshoz, ahol az antihős útját kifejezetten érdekes mellékkarakterek szegélyezik (személyes kedvencem a kiábrándult arisztokrata monológja a vacsora közben). Amiben hiány van, azok a felszínesen túlmenő valós embe... több»
Senki sem lehet próféta...? Nem értem a fanyalgókat, mert Jim Sheridan egy remek Jim Sheridan-mozit tett le az asztalra, amiben a generációkra visszamenőleg kölcsönösen traumatizáló angol-ír együttélés keserű tapasztalatai feloldatlan és feloldhatatlan ellentétekben, kőkemény társadalmi keretekben és szabályokban és kétségbeejtően depresszív általános atmoszférában csapódnak le. Itt hiába a jó szándék, a jó irányba mutató kezdeményezés, és csupán egy nyugodt élet vágya, ha még szikra sem kell ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol.
A történet a húsvéti egyezményt megelőző időszakban játszódik, így a levegőben már érezhető a jobb jövőbe vetett halvány remény, de az erőszak sokak számára még mindig az alapvető érintkezési fo... több»
Menetrend szerinti, de sajnos csak másodosztályú Szeretem a lassú, melankolikus, szépen fényképezett filmeket. Az előzetes alapján ez a mozi pont ilyennek ígérkezett és e tekintetben nem is kellett csalódnom. Aki hasonló preferenciákkal rendelkezik, ennél többre épp nem vágyik, illetve akit csak véletlenül elkap a hangulata, annak nem is lesz oka sok panaszra. De az igényesebbek számára már szembeötlőek lesznek egyes gyengeségek és hiányosságok, például a történet lyukacsossága, egyenetlen tempója, és az itt-ott feltűnő, hiányos hátterű és sehová se menetelő cselekményszálak és karakterek. Ez igazán kár, mert a megvalósítás minőségét, az atmoszférát és a színészeket nem érheti kritika, és ahogy utánaolvastam, az alapanyagként szolgáló nove... több»
Felvillanyozó Egy alapanyag, ami a szörnyetegeknek, a torzaknak és a félreértetteknek méltóságot, mélységet és megértést adó Guillermo del Toróért kiáltott. A feladatot összességében jól megoldotta, és bár sokakat zavarhat az eredeti történet átírása, mind az alkotók, mind a színészek elkötelezettségének köszönhetően a mérleg egyértelműen a pozitívumok javára billen. A minőség, képek és a hangulat hűek mind az alapanyaghoz, mind del Toro eddigi munkásságához. Én Oscar Isaac örömjátékát és szerepben fürdőzését vártam, de a feltörekvő Jacob Elordi egyértelműen ellopja a show-t. Őt még akkor is hatalmas élvezet nézni, minkor a rendező techno-barokkos tobzódása talán már túl soknak bizonyul. Sajnos vannak kev... több»
Az üldözés melankóliája Willem Dafoe kiábrándult zsoldos-orvvadászként egy rég kihaltnak hitt zsákmány nyomában Tasmania gyönyörű és egyúttal természetileg és emberileg is kegyetlen tájain. El lehet rontani egy ilyen alapfelállást? Biztos el lehet, de szerencsére a rendező remekül megoldotta a feladatot, és hiába a rengeteg egyedül töltött óra a vadonban, egy pillanatig nem lehet unatkozni. Az elhagyatottságban élő családdal kibontakozó kapcsolat pedig tökéletesen belesimul a film melankolikus hangvételébe. Ez egy erős atmoszférájú, bár nem tökéletes - Dafoe karaktere néha még laikusok számára is feltűnő módon csinál szakmai ostobaságokat - hangulatmozi, ami a szép képek, a lassan folydogáló történetek, a mélyben m... több»
A legkevéssé vágtázó lovakról Huh… a trailer alapján „kissé” mást vártam – és, ahogy értesültem, nem csak én, hanem a közönség jó része is -, de a minőségi megvalósítás, a megfelelő mélység és a remek színészi alakítások miatt mégsem érzem magam csalódottnak, bár azt se állítanám, hogy néhány, kevéssé életszagú esemény/egybeesés, érzelmileg nem könnyen magyarázható motiváció, illetve egy-két történetszál elvarratlansága ne zavart volna. Mindazonáltal a történet érdekes, a karakterek „átjönnek”, a képi világ igen esztétikus, és nézőként szépen le lehet követni az érzelmi hullámokat. Feltűnő, hogy az utóbbi időben a színészek a meleg kapcsolatokat ábrázoló filmekben is mennyire „bevállalósak lettek”. Szakmailag nem találok... több»
Ismét együtt, de csak ennyi Ha őszinte akarok lenni, Ben Affleck leginkább idegesít, de a párosuk Matt Damonnal igen szórakoztató tud lenni, ráadásul együtt nem vállalnak el blődséget. Legalábbis eddig nem vállaltak, de már kezd rezegni a léc. Ez a film ugyanis amilyen jó felcsapással, akciós-nyomozós-krimis alaphelyzettel és potenciált hordozó karakterekkel indít, úgy csúszik le a logikai összefüggéseket és reális motivációt képviselő fővonalról, hogy a végére egészen hiteltelenné és nevetségessé váljon (a páncélautóban géppisztollyal való lövöldözés talán a mélypont, de lehet, hogy mégse - van miből válogatni). Egyébként kár, mert ebből az alapanyagból kis odafigyeléssel egy, a műfaj klasszikusaihoz felnövő filmet is... több»
Veled/A károdra is megtörténhet Nagyra értékelem a rendező munkásságát, mert mindig bátor, érdekfeszítő, jól felépített, erősen atmoszferikus és magas szinten kivitelezett alkotásokban dolgoz fel aktuális és feszengősen kellemetlen témákat. Így van ez most is: aki beül a filmre, nem fogja megbánni. De a hiányérzet indokolt. A filmre vitt események teljes értelmezéséhez ugyanis hiányzik a bűncselekményt elkövetők nézőpontja, illetve az nagyon le van egyszerűsítve (nagy stressz és politikai nyomás, kollegiális összetartás). Ez így kevés, különösen Molltól, aki az Előző éjjellel és a Bestiádával olyan magasra tette a mércét. Tény, hogy ehhez a mércéhez nem lehet mindig felnőni, ezért is vagyok megértő. A négy csillag mindenes... több»
82 Éjszakai ragadozók (2016)
Jogosan gyanakszik az ember, ha egy divattervező rendezésre adja a fejét. Tom Ford azonban már első alkotásával (A Single Man) bebizonyította, hogy szakmailag új irányba tett lépéseit érdemes nagyon komolyan venni, mert célja nem csupán rendkívüli vizuális kreativitásának filmművészeti kibontakoztatása, hanem az általa választott történet érzelmileg letaglózó erejű elmesélése. Jelen esetben a dolgát nehezítette, hogy három történetszálat kellett egybefonnia: az elsőben egy modern művészeti galéria vezetője vergődik egy minden igényt kielégítő anyagi jólétet biztosító, de mind szakmailag, mind emberileg kiüresedett életben, mikor régi szerelmétől - akinek tehetségében valójában sohasem hitt... több»