Remek film, és blues-rajongóknak kötelező. Nagyon kompakt és nagyon látványos alkotás, amit már önmagában a nagyon erős látványvilágért érdemes megnézni.
Elég zavaros film, szerintem aki nem vágja az olasz történelmet, nem igazán látja át a cselekményt sem. Szerelmi történetként persze jó, a látványra se lehet panasz, a zene pedig varázslatos. Csak hát történelmi filmként nekem óriási csalódás volt.
A cím, a plakát, a trailer... igen, maga a sorozat is pont olyan, amit ebből leszűrünk, avagy hogyan látja egy relatíve tanulatlan amerikai harmincas Párizst meg Európát. Ha francia lennék, tuti vérig sértődnék.
Nem semmi stábot szedtek össze, aminek meg is lett az eredménye, sikerült egy igazi remekművet tető alá hozniuk. Jeffrey Caine remek forgatókönyve kiegészülve Howard Shore fülbemászó zenéjével egy újabb emlékezetes, érzelmes filmet eredményezett. Bár már kicsit talán elcsépelt a téma, A nevek dala mégis tud valami újat adni. Lehet, hogy nem fog diadallal bevonulni a filmtörténetbe, szerintem mégis olyan darab, amit egyhamar nem felejtenek el a nézők.
Nagyon felszínes és teljesen életszerűtlen a történet - pont olyan, amire azt mondjuk, hogy ilyen is csak a filmekben történhet meg. Nyilván sok embernek ezért fog tetszetni.
Élénk és természetes karakterek mozognak ebben a filmben, amivel - hiába a távolság - nagyon könnyű azonosulni, mert ugyan egy nagyon speciális helyzetbe csomagolja a történetet, mégis képest a mondanivalóját úgy általánosítani, hogy az nem vlik közhelyessé.
Hát, ez nagyon semmitmondó. Egyrészt hiába figyeltem a film minden másodpercére, sehogy sem derült ki, ki is volt valójában Könyves Tóth Mihály; úgy kellett a jó öreg wikipédián elolvasnom, mi fán terem ez a lelkész. A színészek (?) játéka meg nem igazán haladta meg egy iskolai színjátszókör teljesítményét. Elnézve a rendező eddigi pályafutását, nem sok köze volt a filmekhez, színházakban játszott, és ez sajnos eléggé rányomta a bélyegét erre a filmes próbálkozására is. Színpadias, semmitmondó, unalmas, döcögős.
Hát akkor én leszek itt az első, a rossz hír hozója: a Sötét Főnix az X-Men franchise leggyengébb filmje, ami nem csak azért kár, mert kimondottan szeretem az x-meneket, hanem azért, mert ez a film zárja le hosszú időre a franchise-t. bőven volt potenciál a főszereplő karakterben, de az egész egy nagy katyvasz lett, amit legfeljebb a látvány miatt érdemes megnézni, máskülönben fájóan és bosszantóan üres a film. A két csillag a legtöbb, amit adni tudok rá, és nem érzem, hogy rosszindulatú lettem volna.
Jó kis film lett ez (is) a francia forradalomról, amit egy szerelmi háromszög tesz még élvezetesebbé. Kicsit talán hangsúlyosabb szerepet kap a szerelmi vonal, mint a politikai történések bemutatása, emiatt én inkább romantikus kalandfilmnek nevezném.
A stílusa megkapó, de nincs folytonossága a cselekménynek, elég kapkodós hatású. Szerintem sajnos csak egy egyszeri darab, amit könnyen elfelejtenek a nézők, engem legalábbis nem hozott lázba.
Az egyetlen problémám a filmmel, hogy gyakorlatilag sikerült is ellőnie az összes olyan kilsét, amelyet egy ilyen kategóriájú filmtől el is várható. Ez nem gondo, csak szerintem nem is véletlen, hogy nem lett egy áttörő produktum.
Hilary Swank ismét nagyot alakít, és nagyon finoman fogja meg a főszereplő megformálását. Rég láttam ennyire precíz és visszafogott filmet, amit ugyan nem jó élmény nézni, de meg kell.
Hát, kövezzetek meg, de nekem egy kissé zavaros volt, szerintem túltolták ezt a művészieskedést a készítők, lehetett volna egy kicsit nézőbarátabb. Voltak persze egészen érdekes pillanatok, de én igazából kicsit butának éreztem magam a filmtől.
Nem épp a legjobb feldolgozás, szerintem kicsit túlságosan is "rózsaszínűre" sikeredett. Okés, hogy mese, ráadásul a történet is már eleve előre meg van írva, de azért egy parádésabb fordulattal egész biztosan érdekfeszítőbbé lehetett volna tenni.
Diane Krueger alakításán kívül én nem igazán tudok más kiemelkedőbb dolgot megemlíteni. A film nagyon egyenletesen színvonalú, még ha nem is különösebben kiemelkedő, de egyszeri nézésre pont ideális.
82 Ma Rainey: A blues nagyasszonya (2020)