Ez maga A csata Elfogult vagyok Redforddal, elismerem. Az én korosztályom számára olyan, mint Brad Pitt a fiatalabbaknak. Szeretem a különös, magabiztos mosolyát. Ez a mosoly kiválóan illik a filmben alakított Irwin tábornok karakteréhez. A filmről. Nem véletlenül erőd a cím és nem börtön. Meglepő módon egy zseniálisan megtervezett ütközetet láthatunk a falak közt. Több ez, mint lázadás, ez maga a Csata, egy méltán híres tábornok vezetésével. A sakkozós jelenet már előrevetíti, hogy nem kispályás gondolkodással állunk szemben, hanem egy igazi játékossal, aki több lépéssel előre tervez és ügyesen titkolja a valódi szándékait az utolsó pillanatig. Nem kedvelem az öncélú erőszakot. A lázadás pedig sok és véres... több»
Sötét, noir képek, thriller hangulat és zene, lírai ballada enyhe western utánérzéssel. Így indul a Drive.
A jófiú, aki rossz. A rosszfiú, aki jó. A hallgatag Ryan Gosling abszolút hiteles karaktert ad.
Az autós üldözés nem az én műfajom (olyankor szoktam mosdóba kimenni...) A szikár drive jelenetek mégis a fotelhez szegeztek.
A vége viszont lehúzta számomra az egészet. Túl véres lett, értelmezhetetlen számomra, hogy miként élhet tovább így a főhős, s a halálát bevállalni persze nem merték. Ahogy pedig egy igazi balladának zárulnia kéne.
Nem szeretek 2. és 3. részeket megnézni, mert a legtöbbször csalódás. Most is az volt. A második rész története ötlettelen, kidolgozatlan, nyilvánvalóan csak a profit miatt készült el. Hiába Liam Neeson sármja, nem érdemes megnézni. Inkább újranézem az első részt.
Teljesen átlagos, közhelyes, sablonos történet. Persze gyönyörűen fényképezve. Amanda Seyfried sokadszor áll szentimentális szerepben, a Gilmore Girlsből ismert Milo Ventimigliának pedig jól áll a gondokkal terhelt apa szerepe.
A kutya mindig jó választás a népszerűséghez, a betegségben elhunyt anya is kellően érzelmessé teszi a filmet. Még jó kocsikat is láthatunk.
Mindezek ellenére kétlem, hogy másnap reggel bármire is emlékeznénk a filmből, így egy teljesen szimpla átlagost érdemel nálam.
Imádom Robert Redford rendezéseit. Anno A milagrói babháború (1988) című filmjével lopta be magát a szívembe. Ez a filmje is telitalálat, megmutatja az élet napos és kevésbé napos oldalát, ahogy mi is választani kényszerülünk, hogy józanul vagy szenvedéllyel tegyük-e a dolgainkat.
A 83%-ot erős túlzásnak érzem. B kategóriás filmnek viszont jó. Szépen fotografált, jó a zene, Sofia Carson tehetséges énekes, a filmet láthatóan neki írták. A történet ennek ellenére naivan átlagos, bár a megfelelő pontokon ügyesen nyomogatja a könnyzacskókat. A karakterek darabosak, a párbeszédek helyenként mesterkéltek.
A Zöldkártya sokkal elegánsabban dolgozta fel ezt a témát.
A történet nagy vonalakban tényleg hasonlít Hitchock 1938-as eredeti filmjére. De a megvalósítás egészen amatőrnek tűnik ahhoz képest. A mester feszültségkeltése, amit aláfestő zene és sápítozó emberek helyett a tehetségével oldott meg... nos, ebben a filmben ez csak erőlködés. A képek komopziciója is inkább emlékeztet egy dilettáns kezdő alkotására.
Csak annak ajánlom, aki nem látta a remake eredetijét.
Hitchock kikerülhetetlen a filmvilágban. Ez a filmje nagyon egyszerű eszközökkel operál. Nincs aláfestő zene, minden díszlet ósdi és a történet sem túl csavaros. Ráadásul, az akció jelenetekeléggé nevetségesek mai szemmel. Mégis, a rendező óriás olyan erővel bír, hogy ez a műve is élvezhető 2022-ben, 84 év elteltével is.
Jó volt látni Michael Redgrave-et fiatalon.
68 Tízen voltak (2020)