A Rimini premierje idén a berlini filmfesztiválon volt. Díjat nem nyert, nem is csoda, hiszen amiről beszél, az nem kellemes, nézni pedig minden, csak nem kényelmes. Ennek ellenére a bormámoros nevetésből nihilbe, majd lassú halálba forduló film fontos élmény. Nem az fajta, amire jó visszagondolni, de kétségkívül hatásos. több»
Az utolsó lépcsőfok nyolc epizódban keresi a választ a kérdésre, mi értelme van feldolgozni egy már korábban dokumentált bűnügyi esetet. Az HBO sorozatának válasza nem problémamentes, mégis működőképes kísérlet. több»
Tegyük hozzá, első- és függetlenfilmes mivoltához képest így is rendkívül összetett vállalást valósít meg javarészt sikeresen A Karantén Zóna, így a stáblistával együtt is mindössze 78 perces játékidőt még akkor is érdemes rászánni, ha egy-egy rövidfilmje közhelyesnek vagy szimplán kevésbé érdekesnek tűnik. Korlátait pedig értelmezhetjük úgy, hogy elsősorban időkapszulaként tekintünk rá: elvégre amikor megszületett, még mi is csak a folyamatos home office-t, otthonmaradás-kampányokat és érintkezésmentes házhozszállítást érzékeltük a karanténból. több»
A Fekete telefon nézhető, de semmi több: a műfaj kedvelőinek kellemes kikapcsolódást nyújthat a nyár közepén beköszöntő filmínségben, ám a formulát megbontó, innovatív, vagy bármilyen szempontból egyedi megvalósítást elváró filmkedvelők inkább a Sinistert pótolják be, ha még nem volt rá érkezésük. több»
A Spiderhead sajnos nemcsak egy szimplán rossz film, hanem az a fajta elhibázott és felesleges próbálkozás, ami se kiemelkedni nem tud műfajtársai közül, se annyira borzasztó nem tud lenni, hogy legalább ezzel emlékezetes maradjon. Kiemelt produkciónak szánhatták, ehelyett könnyen beilleszthető a Netflix egyre gyarapodó, felejthető próbálkozásai közé. több»
A Pixar legújabb meséje voltaképpen olyan, mint a stáblista utáni jelenete: nem tesz hozzá, de nem is vesz el a sztoriból, azonban a terem elhagyása után nem marad semmi, amire érdemes emlékezni. A Lightyear-féle kitérőkből remélhetőleg nem lesz rendszer, hiszen nagy kár lenne, ha a Disney a Star Wars-hoz hasonló úton képzeli el az animációs filmek jövőjét. több»
A keltetés sodró erejű, az amerikai filmes gondolkodást szimpatikusan mellőző horror arról, hogy hagyni kell az embereket hibázni, hiszen ahogy a közmondás is tartja, annak hiánya, a tökéletesség tesz minket embertelenné. Szerencsére Hanna Bergholm azért nem hibázik túl sokat: aki kedveli az olyan filmeket, amilyen a szintén skandináv és szintén gyerekperspektívából mesélő Engedj be!, az nem nagyon foghat vele mellé a nyári szezonban, amikor amúgy sem az érzékeny horroroktól tengenek túl a mozik. több»
Így válnak itt a valódi leckék „Soha ne add fel!”-szintű coelhói aforizmákká (noha ironikus módon hőseink többet köszönhetnek a szerencsének és a jó kapcsolatoknak, mint annak, hogy nem adták fel), a hús-vér emberek tévéreklám-alakokká, a Mindent egy lapra pedig végeredményben egy mézesmázos amerikaiálom-propagandává. Tagadhatatlan, hogy néha jól esnek ezek a kellemesen csúszó történetek, ahol azt látjuk, hogy két embert arra teremtett a sors, hogy egymásra találjanak – de nem véletlen, hogy sokkal jobban szeretjük az olyan meséket, ahol mindenfajta súrlódások, ellentétek dacára válnak egymás támaszaivá és önmaguk legjobb változataivá a szereplők. több»
Az Elvis vakítóan tündöklő életrajzi film, de csak nyomokban tartalmaz valódi érzelmeket. A rendező a látvány és az extravagancia oltárán feláldozza azt, hogy mélységet adjon a filmjének. Mintha jobban érdekelné az énekest körülvevő kultusz, mint maga az ember. Hiányosságai ellenére élvezetes mozifilm, mely méltó emléket állít az ikonnak, és biztos lesznek olyanok, akik számára ez a darab hívja fel a figyelmet arra, hogy Elvis mekkora sztár volt és miért rajonganak érte a mai napig. több»
72 Rimini (2022)