Van valami varázslat, valami tartás a régi idők filmjeiben és színészeiben. Valami, ami hosszú évek óta már nyomokban sem fedezhető fel. Audrey Hepburn e nemes korszak egyik legjellegzetesebb, legikonikusabb karaktere.
A romantikus filmjeit férfiként is szépnek tartom, nemessége, tartása pedig lenyűgöz 70 év távlatából is.
Klasszikus western, klasszikus karaktertoposzokkal, klasszikus konfliktusokkal és klasszikus kamerabeállításokkal. Egyszóval egy régi vágású, kőkemény film a western műfaj csúcsra járatása után jó pár évvel később.
A film szíve és lelke pedig a western filmek legnagyobb színésze (nem, nem John Wayne az), Clint Eastwood marcona, mindent megjárt pisztolyhőse, a címadó Josey Wales.
Egy középszerű Sony–Marvel-film középszerűnek sem nevezhető folytatása. Tom Hardy hozza Tom Hardyt, na de ezen felül történik bármi említésre méltó a játékidő alatt? Hát nem igazán.
Az alapanyag sem indokolja, hogy jobb legyen Vannak történetek, amelyek valahogy sosem találják meg a nekik járó adaptációt (fenti filmen kívül ott van például az Avatar), és a korábbi mozifilmek alapján látható, hogy a Percy Jackson sem tud túllépni ezen. Talán nem is kell erőltetni.
Regényként valamelyest élvezhetőbb, de az is javarészt görög mitológiából, Harry Potterből és más ifjúsági irodalomból került összeollózásra, meglátásom szerint egy méltó adaptáció sem hozná a várva várt áttörést. A Percy Jackson-univerzum egyszerűen túl sovány egy erős adaptációhoz.
Nem sokban különbözik az eredetitől, tekintve, hogy ez sem akar több lenni, ami valójában.
Egy egyszerű, sablonos, verekedős jelenetekben tobzódó B film ismert színészekkel.
McGregor bár ugyanazt a karaktert játssza el, akit a UFC gálákon is láthattunk tőle, és mondanom sem kell, beleillik a film egyszerű, de túltolt világába.
Kitett magáért! A grafika nem tagadom, zavart kissé, amíg nem állt rá szemem, viszont a cselekmény hamarabb magával ragadott. Ezerféle film, sorozat, anime és regény dolgozta már fel a bosszú útján elindult főhőst, s itt sincs új a nap alatt, na de mégis ez az anime valami hihetetlenül brutálisan és átgondoltan lett összerakva.
A karaktereknek és motivációiknak van súlya a történetben: az erős női karakterek valóban azok, akiknek lenniük kell, és nem holmi mondvacsinált PC karakterek.
Ha már bosszúfilm, a harci jelenetekre sem lehet panasz, szépen és ötletesen kerültek kivitelezésre, végre egy olyan film, amely nemcsak látványos, de érdekes és magával ragadó is.
Klasszikusok klasszikusa. A film alapjául szolgáló regény nem véletlenül kötelező olvasmány sok amerikai államban, az első filmek egyike, amelyik nyíltan felszólalt a feketéket ért elnyomás és rasszizmus ellen. Ez nem összekeverendő a mai irreális PC elvárásokkal, akkoriban egy ilyen film (még ha adaptáció is) jogosan szólalt fel a feketékért, és tegyük hozzá a nem elhanyagolható körülményt, hogy akkoriban még volt is miért felszólalni.
Értékelhető sztorit nemigen vártam, elvégre egy verekedős játékról van szó. Az egyetlen, amit vártam, az a könnyed szórakozás. Talán meg is kaphattam volna, de a sorozat grafikája olyan szinten gagyi, hogy az 30-40 évvel ezelőtt is fájt volna.
Már az első rész is sablonos, unalmas volt, a második rész pedig külön megfejeli indokolatlan, hatásvadász lassításokkal, de azt olyan sokszor és olyan mértékben, hogy szerintem a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerülhetne vele.
Maga Rebel Moon megálmodott univerzuma pedig annyira unalmas és ezerszer látott, hogy semmilyen formában nem tudja magával ragadni a nézőt.
Fehér holló Egy film, ami nem úgy látványos, mint a többi tucat popcorn mozi, hanem ténylegesen hozzá is ad a filmhez.
A könyvet szépen adaptálták, viszont ez hozta magával a könyv egyik gyengeségét is, mégpedig azt, hogy Herbert páratlan volt világalkotásban, de kissé gyenge történetvezetésben, és akárcsak a könyv, így a film is néhol unalmasnak hat, annak ellenére, hogy a cselekménnyel csak tovább mélyíti a történet részleteit. E kis negatív vonás ellenére is rendkívül elégedett vagyok a filmmel, tekintve, hogy az utóbbi években igen gyér volt azoknak az alkotásoknak a száma, ahol a CGI minőségileg kiegészítette a filmet, és nem a látvány köré építették fel az egészet. Naivan remélem, hogy Hollywood t... több»
A fehér holló Már-már kezdtem azt hinni, hogy soha nem fogok látni egy valamirevaló magyar filmet/mesefilmet sem ebben az életben, noha alapanyag akadna bőven.
Ettől a filmtől pedig a nagyszerű és megismételhetetlen Arany-mű és Jankovics Marcell életmű-munkássága alapján nem is vártam kevesebbet, de nem tagadom, féltem, hogy ebből is csak politikai bőrlehúzást csinálnak.
Nem is akarom szaporítani a szót, mert az előttem szólók már megtették, az alkotás pedig magáért beszél. Aki látta, annak nem kell ezt megmagyarázni: a Toldi a régi idők világszínvonalú magyar meséit idézi, ritka, mint a fehér holló a mai felhígult pénznyelő igénytelenségek között.
87 Római vakáció (1953)