Bánhidi Lászlót kortalannak őrzi az emlékezet. Mintha csak Matula bácsinak született volna. Pedig más reményekkel vágott neki. Teológiai tanulmányait félbeszakítva választotta a húszas évek közepén a Színiakadémiát, 1929-ben az Országos Kamara Színház szerződtette, két évvel később már Kassán, Ungváron és Munkácson játszott, a harmincas évek közepétől fővárosi színházakban, elsősorban falusi karaktereket formált meg.
A háború előtt csak háromszor... Több
Bánhidi Lászlót kortalannak őrzi az emlékezet. Mintha csak Matula bácsinak született volna. Pedig más reményekkel vágott neki. Teológiai tanulmányait félbeszakítva választotta a húszas évek közepén a Színiakadémiát, 1929-ben az Országos Kamara Színház szerződtette, két évvel később már Kassán, Ungváron és Munkácson játszott, a harmincas évek közepétől fővárosi színházakban, elsősorban falusi karaktereket formált meg.
A háború előtt csak háromszor szerződtették, a negyvenes évek végétől azonban alig készült olyan film, melyben ne bukkant volna fel epizódszereplőként, többnyire nyakig begombolt fehér ingben, csizmában, ünneplőben, kalappal.
Az ötvenes évek közepétől más szerepeket is rábíztak, de a karakter mindig hasonló volt. Ízes hangja, hétköznapi - többnyire züllött - megjelenése, természetes humora, örökké csillogó szeme a legkínosabb figurát is képes volt hitelessé varázsolni, s a nézők joggal érezték, egy ilyen alakkal bármikor összefuthatnának az utcán, méginkább valamelyik kocsmában.
Vélhetően legendásan bohém életének egyik következménye volt, hogy a hatvanas évek elején Kossuth-díjra terjesztették fel, ám mégsem kapta meg. Megsértődött, és amint betöltötte hatvanadik életévét, nyugdíjba vonult. Ekkor kérte fel Fejér Tamás a Fekete István regényéből készült tévésorozat, a Tüskevár Matula bácsijának szerepére, amivel nemcsak legnagyobb közönségsikerét érte el, de haláláig az egyik legfoglalkoztatottabb film- és tévéjáték-színésszé vált.
(erdei1999)
