Már többször láttam, a régi magyar filmek újrafeldolgozása közül ezt tartom a legjobbnak. Éppen ezért nem értem, hogy miért szidják annyira, mert ugyan az eredetivel összehasonlítva, tényleg sokkal gyengébb, de azért ebben a verzióban is sok vidám jelenet van. A színészek pedig (Eperjes, Koltai, Pogány, Balázs) nagyon jól játszanak. Egy momentum igazán vicces; a vége felé, amikor Haumann beszédet mond, megemlíti Széchenyi nevét és erre Szamóca (Eperjes) fantasztikusan reagál.
Ennek a filmnek jogosan a zseniálisok között van a helye. Ahogy Törőcsik játszik, az a színjátszás csúcsa. Darvastól nem voltam elájulva, szinte csak savanyú képet vág. Az összes szuperlatívuszt viszont Molnárné Darvas Lili érdemli meg, ilyen alakítást csak nagyon ritkán lehet látni. A két Déry novella összeapplikálása remekül sikerült, eggyé állt össze a két történet. Külön élmény a másodpercekre bevillanó emlékképek rendszere, igazi filmes megoldás.
A rendező korábban látott filmjei alapján sokkal többet vártam. Szimpla életrajzi, a nézők számára jelentéktelen eseményekről szóló unalmas darab egy nem szokványos famíliáról. A lányok az esetek nagy többségében imádják az apjukat, ez így volt itt is, a nagy kérdés, hogy az alkoholista apa megérdemelte-e a szeretetteljes ragaszkodást. Számomra kevés szereplő volt rokonszenves, ezért is alacsony az értékelésem.
Szomorú, hogy itt tart az amerikai mozi. Csak nagyon kevesen merik kimondani, hogy „meztelen a király!” Fantasy volta miatt kár benne logikai hibákat keresni (szinte az egész másból sem áll) inkább a célját keresem, mert számomra még csak nem is dereng. Sok mindent hordtak össze a kritikusok és a filmes oldalak hozzászólói, de nekem csak azért nem nézhetetlen, mert voltam annyira elszánt, hogy végigkínlódjam. Az biztos, hogy egyszer és soha többé!
Truman Capote „Hidegvérrel” című munkája és megírásának körülményei furcsa módon, közel egy időben két film megalkotásához is alapot szolgált. A másik film a „Capote” címet viseli. Az 1959-ben Kansasban történt brutális családgyilkosságról szóló írás új műfajt teremtett, a dokumentumregényt. Megjelenése hattyúdala volt a sok botrányt felkavaró, a társasági élet reflektorfényében mozgó nem szokványos életet élő írónak. Alakját Toby Jones (A hírhedt) és a 46 éves korában elhunyt Oscar-díjas Philip Seymour Hoffman (Capote) keltette életre.
Hozzávetőlegesen két azonos témájú film az „Én, Daniel Blake” és a „Mennyit ér az ember?” Az előbbi igazán kitűnő játékfilm, az utóbbi számomra inkább dokumentumfilmnek tűnt. Abban a kategóriában valós, meglévő akut társadalmi jelenségekkel foglalkozik, a munkahelyek megszűnésével járó 50+ korosztályú alkalmazottak munkanélküliségével. A film főhőse, Thierry (Vincent Lindon bravúros, Arany Pálmával díjazott alakítása) nem adja fel, pedig a munkanélküliség mellett a feleségével együtt reá hárul a mozgáskorlátozott Matthieu nevű fia gondozása is. A gondok megoldásának kitartó vállalása példát mutathat a hasonló helyzetben lévő sok ezer ember számára.
Ez a film több más jelentős díj mellett teljesen jogosan megérdemelte az Arany Pálmát! Két olyan sorsot mutat be, amely részint együttérzésre, részint erős felháborodásra készteti a nézőket. A hivatali emberek készséges hozzáállását a rigorózus eljárási szabályok betartása kényszeríti a valóban emberséges lehetőségek elmulasztására. A végtelenül türelmes szívbeteg ember, aki egy életet ledolgozott, ápolta mentálisan beteg feleségét áthatolhatatlan falakba ütközik, amikor jogosan neki lenne szüksége a társadalom segítségére. Dave Johns fantasztikus alakítást nyújtott. Katie esetében viszont nekem fenntartásaim vannak; igaz kívülállóként könnyű okosnak lenni, de a párkapcsolatait jóval elővigy... több»
A Bastille bevételének évfordulóján, a franciák nemzeti ünnepén játszódik a film, az emberek vidáman ünnepelnek, csak a főhősök küzdenek a szabadságukért, az életükért. Ez a harsány ellentét jellemzi a filmet, amely csavaros történetével megérdemli a nézők figyelmét. A Magyarországon született Eva Bartok (Szőke Éva, 1927-1998) jelentős szerepet kapott a filmben és alakításával meg is érdemelte azt. Játéka Barbara szerepében igen hiteles.
Nem tartozik a legkiemelkedőbb film-noirok közé. Nevéhez méltóan szinte az egész film sötétben játszódik. Kimódolt fordulatok, izgalom mentes történés, romantikus szerelmi szálak rontják a hatását. Néhány baki is előfordul, például egy közönséges rádión hallgatják le a rendőrség szolgálati közleményeit, vagy benzinkútnál, a töltőállomás közvetlen közelében tüzet kér a főszereplő. Megszállott noir rajongók megnézhetik, de nagyon könnyen felejthető.
Túszdráma a tipikus kisemberről, aki önkéntelenül kerül az események középpontjába, valamint a média korlátlan hatalmáról. Ütős filmnek szánták, de a téma erősen lerágott csont, ezen még a két főszereplő kiváló alakítása sem tudott segíteni. Talán a hosszával van a legnagyobb baj, mert sok esetben leül a történet, meg sokszor látott és közhelyes megoldások zavaró jelenetei teszik átlagossá a filmet.
Maró szatíra a diktátor halála utáni hatalomért való könyörtelen harcért. Néhányan felülkerekedtek, elsősorban a biliárdgolyó fejű Hruscsov, aki 1964-ig teljhatalmú vezetője volt a Szovjetuniónak páran pedig megkapták a régóta járó ólomgolyójukat, például Berija, a politikai rendőrség ura, aki 15 éven keresztül birtokolta ezt a pozíciót. Nincs semmi különös abban, hogy a film forgalmazását Oroszországban betiltották, hiszen ilyen kedvezőtlen image, amely csak a rossz hírét keltheti az újra birodalmi célokról ábrándozó országról nyilvánvalóan nem kívánatos. Pedig a politikusok hataloméhségét, aljasságát bemutató filmet minél szélesebb körben kellene népszerűsíteni, mert a politika alapvető je... több»
A film kapcsán rögzült a köztudatban a viktimológia (áldozattan) fogalma. A kriminológia egyik szakterülete, amely az áldozattá válás folyamatát vizsgálja. Meglehetősen merész dolog volt 1980-ban leforgatni ezt a filmet, mert az addigi kevés számú bűnügyi munkákhoz képest számos újdonságot jelenített meg. Sáfár Anikó meg nagyon merészen mutatkozott meztelenül, ami szintén szokatlan volt abban a korszakban, csak a Jancsó filmek bírtak hasonló „értékek”-kel.
A ’45 előtti magyar filmek ritkán játszódtak a külvárosban. Ez a film a ritka kivételek egyike, amely melodrámába oltott bűnügyi filmkísérlet. Mai szemmel nézve végtelenül naiv, teátrális színészi alakításokkal telezsúfolt történet. Hamza D. Ákos próbálkozott a neorealista irányzat stílusjegyeinek megjelenítésével, de csak egy nagyon halvány kísérlet lett belőle. A korszak ünnepelt sztárja, Karády Katalin Harmonikás Gizi szerepében lehetőséget kapott énekesnői tudásának a bemutatására is, még az elhangzott dal a leginkább értékelhető része a filmnek, de a színészi játéka nagyon gyenge és hiteltelen. A készítés óta eltelt évtizedek erősen ósdivá, elavulttá tették ezt a filmet.
Neorealizmus a négyzeten. Elképesztő az a szegénység és nyomor ami látható ebben a filmben. Az ól szerű kulipintyót a vasúti sínek közvetlen közelében, összefogással egy éjszaka alatt építették fel és a fiatal házaspár mennyire tudott örülni, hogy végre saját tető van a fejük fölött. De Sicanak ez szerintem a gyengébb filmjei közé tartozik, bár a gondolatisága megegyezik a híresebb és elismertebb műveivel.
A második világháborúban játszódó filmek között ritkaság, amelyik a humor eszközeit vegyíti a komor témához. A cseh filmesek 1947-ben(!) valószínűleg elsőként így közelítették meg munkájukban egy bőgőtokba gyömöszölt hitlerbajszú SS őrmester testétől való megszabadulás nehézségeit.
A vesztes németek háború utáni életének szánandó mozzanatait jelenítette meg ez a megrázó film. A tizenéves Lore családfőként négy kisebb testvérével együtt hosszú utat kényszerül megtenni Hamburgba, ahol az Omi felügyelete alatt biztonságot remélhetnek. A főszereplő: Siskia Rosendahl Lore szerepében fantasztikus teljesítményt nyújtott. A megrendítő történet mellett feltétlenül meg kell említeni Adam Arpakaw operatőr csodás képeit, amelyeket a kísérőzene hatásos módon emel ki.
Ez a film sem tartozik Alain Delon legjobb filmjei közé, sőt… Producerként is jegyzi, Mireille Darc a partnernője, ha hinni lehet egyes forrásoknak ennél a filmnél kezdődött a 15 évig tartó házastársi kapcsolatuk. Vontatott, feszültség mentes jelenetek sorozata, igazi meglepetés a végén sem éri a nézőt, hiszen ez a befejezés nagyon gyakori Delon filmjeiben. Azoknak ajánlható, akik feltétel nélküli kedvelői a két sztárnak.
A forgatás helyszíne kísértetiesen hasonlít az ugyancsak 1953-ban készített „A félelem bére” című remek filméhez, bár abban konkrétan nem Mexikóról van szó. Számomra túlságosan hiteltelen volt a cselekmény, bár Michéle Morgan és Gérard Philipe alakítása feledtette a történet vélt hibáját. Philipe tánca az italért filmtörténeti érték, már csak ezért a jelenetsorért is érdemes volt megnézni a filmet.
Sokkal jobban tetszett, mint a „Nader és Simin”. Ez is családi konfliktusokkal teli film, ahol a hazugságok, elhallgatások szenvedő alanyai a meggondolatlan, vagy félresikerült kapcsolatok „eredményei”, a gyerekek. Apránként adagolt információ morzsákból áll kerek egésszé a történet, de a jövő is legalább két esélyes. A gyönyörű argentin születésű francia színésznő, Bérénice Bejo, Marie szerepében volt számomra a legellenszenvesebb. Nem tud az érzelmein uralkodni, keresi az ideális partnerét, de közben maga sem tudja, hogy mit akar. Az újabb gyerek (véletlen baleset!) vállalása is csak összekötő kapocsként funkcionál, ezzel akarja magához kötni a legújabb férfit, Samirt. Jó lett volna tudni ... több»
2012 → Legjobb idegen nyelvű film. Igazából nem értem, hogy miért lelkendeznek annyira ettől a filmtől, egy szokványos családi dráma iráni (de jó, hogy nem ott élek! Az a bíróság… A nők pedig állandóan a csadorjukkal kínlódtak.) környezetben. Túlzás az IMDb 107. helyezése. Röviden a történet: Simin férjével (Nader) és lányával (Termeh) együtt el szeretné hagyni Iránt. Ám Nadernek kétségei támadnak, nem akarja hátrahagyni beteg édesapját. A döntésnek végzetes következményei lesznek: Simin többé nem kíván egy fedél alatt élni vele... Szerintem egy otthon lett volna a megoldás, ahová beteszik a nagypapát, de akkor nem lett volna több mint kétórás film. Leginkább a két kislányt sajnáltam, de azo... több»
72 Hippolyt (1999)