Végre újra együtt az Owens lányok Vannak filmek, amik egyszerűen beköltöznek az ember szívébe. Nekem ilyen volt az Átkozott boszorkák. A hangulata, a két testvér kapcsolata, a varázslat, a szerelem, a család és persze az a bizonyos Margarita: egyszerűen imádtam. Éppen ezért kicsit félve ültem be a második részre. Ennyi év után vajon tudja még ugyanazt az érzést adni? A válasz nálam egy határozott igen.
Az Átkozott boszorkák 2 olyan, mintha egy régi barátnőddel találkoznál hosszú idő után. Az elején még kicsit szokatlan, aztán néhány perc múlva már pontosan ott folytatod vele, ahol annak idején abbahagytad. Sally és Gillian újra együtt, és bár az idő elszaladt felettük, az a különleges testvéri kötelék még mindig ott van köz... több»
Hát, ez most nem mászott be a kedvenceim közé Ettől a filmtől én egy jó kis könnyed horror-vígjátékot vártam, ahol lehet sikítozni, aztán két perc múlva nevetni rajta. Ehhez képest a Nyolclábú követők számomra inkább egy hosszú "ez most komoly?" érzés volt. A sztori alapból még teljesen működőképesnek tűnt, gyönyörű trópusi sziget, luxushotel, influenszerek, rengeteg pók és persze az elkerülhetetlen káosz. Csak valahogy egyik része sem állt igazán össze. Nem volt félelmetes, mert a pókokból hiányzott az a bizonyos "úristen, ezt inkább nem nézem" faktor, de közben vicces sem volt annyira, hogy legalább ezen jól szórakozzak. A poénok nálam sajnos többnyire lepattantak, és néha inkább kínosnak hatottak, mint viccesnek. A látvány pedig hely... több»
Torrente mélypontja Van az a film, amelynél már az első percekben érzed, hogy ebből bizony nem lesz szerelem. Nálam a Torrente 6 pontosan ilyen volt. A sorozat korábbi részei után azért volt bennem némi kíváncsiság, de amit ezúttal kaptam, az inkább egy fáradt poénokra épülő, erőltetett politikai bohózat, mintsem egy igazán ütős Torrente-film. Az alapötlet önmagában még akár működhetne is: Torrente politikai pályára lép, és természetesen olyan messze kerül a józan észtől, amennyire csak lehet. Csakhogy a film valahogy képtelen mit kezdeni ezzel a lehetőséggel. A poénok nagy része számomra nem működött, a történet sokszor vánszorgott, és azt éreztem, hogy ugyanazt a poént próbálja újra és újra elsütni, csak más ... több»
Amikor a magasság már önmagában is rémisztő A mostani mozikínálatban kevés film tudott úgy meglepni, mint a Tériszony. Őszintén szólva az elején még azt hittem, egy könnyed, kissé tinglitangli túlélőfilmre ültem be, ami majd hozza a kötelező feszültséget, aztán szépen elfelejtjük. Ehhez képest nagyon hamar beszippantott, és onnantól kezdve szinte végig a székhez szegezett. A film egyik legnagyobb erőssége, hogy folyamatosan fenntartja a feszültséget. Amikor már azt hinnénk, nagyjából látjuk, merre tart a történet, jön egy újabb fordulat, ami teljesen átírja az addigi képet. A hangulata végig nyomasztó és izgalmas, a magasság pedig nem pusztán háttérként van jelen, szinte önálló szereplővé válik. Ami pedig különösen tetszett, hogy a fi... több»
Dögunalom a világvége után Ritka az olyan film, amelynek a végére már azt érzem, hogy igazából nem is tudom, mit néztem, de ez pontosan ilyen volt. A film elvileg egy járvány utáni, összeomlott világban játszódó túlélőtörténet, ahol egy férfi a kutyájával és egy másik túlélővel próbál boldogulni, miközben egy rejtélyes rádiójel reményt ad neki. Papíron ez akár izgalmas is lehetne, a megvalósítás azonban számomra végig rettentően vontatott volt. Hiába vártam, hogy történjen végre valami, a film csak ment előre a saját lassú tempójában, én pedig egyre inkább azt néztem, mennyi van még hátra. Nem éreztem azt a feszültséget vagy izgalmat, amit egy ilyen posztapokaliptikus történettől várnék. A hangulat komor, a képek szép... több»
A vörös ajtó újra kinyílt, és megérte belépni rajta Őszintén szólva az előző Insidious-rész után eléggé elengedtem ezt a sorozatot. Számomra az utóbbi film annyira unalmasra és erőtlenre sikeredett, hogy már majdnem azt hittem, teljesen kifulladt az egész franchise. Éppen ezért nem is vártam csodát ettől a résztől. Aztán jött az Insidious – Köztünk járnak, és végre megmutatta, hogy még mindig van élet vagy inkább halál ebben a sorozatban.
Számomra ez a legizgalmasabb rész az összes közül. Végig fenntartotta a feszültséget, nem éreztem azt, hogy csak ülök és várom, mikor történik végre valami. Itt szinte folyamatosan ott van az a kellemetlen, nyomasztó érzés, hogy valami nincs rendben. A film kellően sötét, misztikus és baljós, és végre újra s... több»
Véres, vagány és megállíthatatlan Van, amikor az ember nem mély filozófiai megfejtésekre vágyik, hanem arra, hogy leüljön, hátradőljön, és másfél órán keresztül elszabaduljon a teljes káosz. A Zendülés pontosan ezt adja. Nyers erőszakot, feszült pillanatokat, kemény bunyókat és egy olyan tempót, ami már az elején beránt, aztán nem nagyon akar elengedni.
Jason Statham ismét azt hozza, amihez talán senki sem ért jobban: kevés beszéd, annál több ütés, törés, lövés és könyörtelen igazságszolgáltatás. De pont ez az, amiért működik. Nem kell túlbonyolítani a dolgot, amikor egyetlen tekintetből pontosan tudod, hogy valaki perceken belül nagyon rosszul fog járni. Statham karaktere nem körülményeskedik, nem kér engedélyt, és főleg ne... több»
Vannak benne jó pillanatok Az Oak Street vége számomra tipikusan az a film, amiről a stáblista után még egy darabig gondolkodik az ember. Nem azért, mert annyira mély vagy megfejthetetlen lenne, hanem inkább azért, mert próbálom összerakni, hogy pontosan mit is akart nekem mondani.
Az alapötlet szerintem kifejezetten jó. Egy átlagos kertvárosi utca, hétköznapi családok, megszokott élet, aztán egyszercsak minden kifordul önmagából, és a környék egy olyan világban találja magát, ahol a túlélés már nem magától értetődő. A dinoszauruszos részek működnek, van bennük feszültség, látvány és néhány kifejezetten ötletes jelenet. A film atmoszférája is erős. Érezni rajta azt a régi kalandfilmes hangulatot, amikor még egy furcsa... több»
A Mancs őrjárat: A dinófilm számomra az eddigi legizgalmasabb Mancs őrjárat-film lett. Már a történet elején magával ragadott, mert a dinoszauruszok megjelenése teljesen új hangulatot adott a megszokott kalandoknak. Végig tele volt izgalommal, mégis megőrizte azt a kedves és vidám stílust, amiért ezt a sorozatot ennyire szeretem. Chase ismét bátor és felelősségteljes, Marshall sok humorral oldja a feszült pillanatokat, Skye pedig bizonyítja, hogy kitartással bármit el lehet érni. Rex különösen szimpatikus szereplő lett, mert a tudásával és a nyugalmával sokat segít a csapatnak. A látvány színes, lendületes és részletgazdag, a dinoszauruszok és a vulkános jelenetek végig lekötötték a figyelme... több»
A Vaiana számomra kellemes meglepetés volt, mert sikerült megőriznie az eredeti történet varázsát, miközben egészen új élményt adott. Nagyon tetszett, hogy valódi színészek keltették életre a jól ismert karaktereket, ettől a történet sokkal közelebbinek és érzelmesebbnek hatott. Catherine Lagaʻaia hitelesen alakítja Vaianát, egyszerre bátor, kíváncsi, együttérző és eltökélt, ezért könnyű drukkolni neki az egész útja során. Dwayne Johnson ismét remek választás Maui szerepére, karizmatikus, humoros és erőt sugárzó, miközben a karakter érzékenyebb oldala is megmutatkozik. A film látványvilága lenyűgöző, a tenger, a szigetek és a különleges lények élettel teliek, a vizuális megoldások pedig végi... több»
A Motor City számomra az év egyik legnagyobb pozitív csalódása lett. A film előtt olvastam néhány kritikát, és ezek alapján nem igazán volt kedvem megnézni, mert úgy tűnt, hogy nem fog sokat adni. Ehhez képest teljesen mást kaptam. Egy sötét hangulatú, különleges stílusú bosszúfilmet, ami végig lekötött. Ami különösen érdekes benne, hogy szinte alig beszélnek a szereplők. Elsőre furcsa lehet ez a megoldás, de szerintem pont ettől lett különleges a film. Nem hosszú párbeszédekkel próbálja elmagyarázni a történetet, hanem a képekkel, a zenével, a tekintetekkel és a főszereplő tetteivel mesél. Ez a visszafogott történetvezetés sokkal nyersebbé és feszültebbé tette az egészet. Alan Ritchson nagy... több»
Megható és látványos élmény A sivatag fia számomra egy igazán különleges élmény volt, mert egyszerre volt izgalmas kalandfilm és megható történet. Már az első percekben magával ragadott a sivatag lenyűgöző világa, amely nemcsak gyönyörű háttérként szolgált, hanem szinte önálló szereplővé vált. A film látványvilága végig igényes, a tájak szépsége és az állatok közelsége olyan hangulatot teremtett, amely teljesen beszippantott. A történet legnagyobb erőssége számomra az volt, hogy nem csupán egy kalandot mesél el, hanem az összetartozásról, a bátorságról és az önmagunkba vetett hitről is szól. A szereplők könnyen megszerethetők, fejlődésük hiteles, ezért végig lehetett értük izgulni. Külön tetszett, hogy a film nem a lát... több»
A Gonosz halott: Égj! számomra csalódás volt. Bár volt néhány feszült és ijesztő jelenete, összességében nem azt kaptam, amire számítottam. A film próbált nyomasztó hangulatot teremteni, és néha sikerült is megijesztenie, de a horror mellett sok olyan rész volt, ahol egyszerűen unatkoztam. A történet lassan haladt, és nem tudott végig lekötni. Azt is hiányoltam, hogy nem volt elég véres és brutális. Egy Gonosz halott-filmtől sokkal több és durvább jelenetre számítottam, itt viszont visszafogottabbnak éreztem az egészet. A színészek teljesítményével nem volt különösebb gond, de a karakterek sem lettek igazán emlékezetesek. A látvány rendben volt, és a sötét hangulat néhol működött, mégsem tud... több»
A zongorahangoló nem egy szokványos bűnügyi thriller. Már az alaphelyzet is izgalmas. Egy zongorahangoló, aki a hallását nemcsak hangszerek finomhangolására, hanem széfek feltörésére is képes használni. Ez elsőre merész ötletnek tűnik, mégis meglepően jól működik, mert a film nem pusztán az akcióra épít, hanem a főszereplő belső vívódására is. A történet fokozatosan építi a feszültséget, miközben azt mutatja meg, hogyan válhat egy különleges tehetség egyszerre ajándékká és teherré. A látvány visszafogott, mégis elegáns, a zenei aláfestés pedig végig erősíti a nyomasztó hangulatot. Leo Woodall hitelesen alakítja a bizonytalan, mégis talpraesett főhőst, Dustin Hoffman pedig kevés játékidővel i... több»
Nekem összességében tetszett a Toy Story 5, mert sikerült egy új témát behoznia anélkül, hogy teljesen elveszítette volna a sorozat hangulatát. Ugyanakkor úgy érzem, ez a rész sokkal komolyabb lett, mint az előző filmek. A történet több olyan kérdést is felvet, amelyeket a felnőttek valószínűleg jobban megértenek, míg a kisebb gyerekeknek néhol talán túl komoly vagy kevésbé izgalmas lehet. Ennek ellenére a film mondanivalóját jónak tartom. Jól bemutatja, hogy a technológia egyre nagyobb szerepet kap a mindennapokban, de a valódi játék, a fantázia és a barátság továbbra is fontos értékek. A régi szereplőket öröm volt újra látni, és az érzelmes jelenetek is működtek, bár szerintem nem érték el... több»
A Marsupilami szerintem az egyik legszórakoztatóbb családi kalandfilm lett az utóbbi időben. Már az első percektől érezni lehet rajta, hogy nem akar komoly vagy túlbonyolított lenni, hanem egyszerűen az a célja, hogy a néző jól szórakozzon. A humor végig nagyon energikus és őrült, sok jelenet teljesen váratlan irányba fordul, ettől pedig szinte folyamatosan történik valami vicces vagy abszurd dolog.A Marsupilami karaktere egyszerűen imádnivaló lett. Egyszerre aranyos, hiperaktív és teljes káoszt okozó lény, aki minden jelenetben képes felforgatni mindent maga körül. Külön tetszett, hogy a film nem csak a gyerekekre épít, hanem rengeteg olyan poén van benne, amin a felnőttek is ugyanúgy nevet... több»
A Horrorra akadva újra nem ismer határokat A 2026-os Horrorra akadva szerintem pontosan azt adta, amit a rajongók vártak tőle. Teljesen őrült, vállaltan bunkó és végig nagyon vicces paródia lett. Már az első percekben érezni lehetett, hogy ez a film nem akar komoly lenni, hanem minden modern horrorfilmet kifiguráz, méghozzá a lehető legelvetemültebb módon. A régi szereplők visszatérése különösen sokat dobott rajta, Anna Faris és Regina Hall párosa még mindig zseniálisan működik, Marlon Wayans pedig ismét ellop több jelenetet a túlzásba vitt hülyeségeivel. A film legnagyobb ereje szerintem az, hogy egy pillanatra sem próbál visszafogott lenni. Tele van abszurd szexuális poénokkal, félreérthető jelenetekkel és teljesen beteg geggel, ah... több»
Vadászidény 2 nálam hatalmas meglepetés volt, mert az első rész után egyáltalán nem számítottam rá, hogy ennyire szórakoztató lesz. Az első film nekem lassú és kicsit erőltetett volt, viszont a folytatás teljesen más energiával működik. Sokkal pörgősebb, bátrabb és végre tényleg vicces. Ritkán fordul elő, hogy egy vígjátékon ennyit nevessek moziban, de itt konkrétan jelenetről jelenetre jöttek azok a poénok, amik tényleg működtek, nem csak mosolyt csaltak az ember arcára. A karakterek között remek volt a kémia, a vidéki káosz és a vadászos helyzetek pedig annyira abszurdak és jól időzítettek voltak, hogyegyszerűen nem lehetett unatkozni. Külön tetszett, hogy a film nem akart többnek látszani... több»
Számomra A mandalóri és Grogu igazi pozitív meglepetés volt, mert pontosan azt adta, amit egy Star Wars-filmtől vártam. Kalandot, érzelmeket és látványos, mégis szerethető történetet. Nekem különösen tetszett, hogy a film nem akart mindenáron grandiózus világmegmentő sztori lenni, hanem inkább sokkal személyesebb és emberibb lett, ami szerintem kifejezetten jót tett neki. Grogu továbbra is az egyik legbájosabb karakter, de nem csak cukiságfaktor volt, hanem valódi szerepe is volt a történetben. A látvány szerintem fantasztikus lett, igazi mozivászonra készült Star Wars-hangulattal. Az akciójelenetek pörgősek, jól koreografáltak, és közben megmaradt az a westernes-űrkalandos atmoszféra, ami a... több»
A Hokum nem az a horrorfilm, amely azonnal a néző torkának ugrik, inkább lassan, alattomosan építi fel a feszültséget. Már az első percekben érezhető, hogy itt nem a klasszikus ijesztgetés lesz a középpontban, hanem a nyomasztó hangulat, a bizonytalanság és az a kellemetlen érzés, amikor a néző sem tudja eldönteni, mi valóság és mi csak a főhős széteső lelkiállapotának része. A film legerősebb eleme egyértelműen az atmoszférája,a zord helyszínek, a csendek, a furcsa apró részletek mind azt szolgálják, hogy a néző fokozatosan egyre mélyebbre kerüljön ebben a sötét, baljós világban. A történet ugyan nem mindig hibátlan, néha úgy érezni, hogy több ötletet próbál egyszerre mozgatni, mint amennyi... több»
82 Átkozott boszorkák 2. (2026)
Vannak filmek, amik egyszerűen beköltöznek az ember szívébe. Nekem ilyen volt az Átkozott boszorkák. A hangulata, a két testvér kapcsolata, a varázslat, a szerelem, a család és persze az a bizonyos Margarita: egyszerűen imádtam. Éppen ezért kicsit félve ültem be a második részre. Ennyi év után vajon tudja még ugyanazt az érzést adni? A válasz nálam egy határozott igen. Az Átkozott boszorkák 2 olyan, mintha egy régi barátnőddel találkoznál hosszú idő után. Az elején még kicsit szokatlan, aztán néhány perc múlva már pontosan ott folytatod vele, ahol annak idején abbahagytad. Sally és Gillian újra együtt, és bár az idő elszaladt felettük, az a különleges testvéri kötelék még mindig ott van köz... több»