Ad Astra - Út a csillagokba

Lassú, meditatív sci-fi dráma, amelyben egy asztronauta, Roy McBride (Brad Pitt) a Neptunuszig utazik, hogy felderítse apja titokzatos küldetését és megmentse az emberiséget. A film vizuálisan lenyűgöző, atmoszférája borongós és nyomasztó, a legtöbb ... Többjelenet feszültséggel és magánnyal teli. A cselekmény egyszerű és kevés akcióra épül, inkább a főhős lelki utazása és az apa-fiú kapcsolat dominál, amit Brad Pitt visszafogott, árnyalt játékával tesz átélhetővé. A forgatókönyv jóval több filozófiai mélységet és belső monológot tartalmaz, mint klasszikus sci-fi, a történet ritmusa helyenként lelassul, és néhány ponton felszínes vagy túlmagyarázott marad. Rendezésében művészi ambíció és blockbuster-elemek keverednek, hol műfaji kliséket idézve, hol merengő atmoszférát teremtve. Objektív erénye a látványvilág és Pitt alakítása, szubjektíven viszont sokaknak vontatott vagy érzelmileg kihűlt lehet az élmény. Ajánlom a gondolkodós, filozofikus sci-fik kedvelőinek, kevésbé azoknak, akik pörgős űrkalandra vágynak.

A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!

Spoileresen kell írnom a filmről, hogy rendesen szidhassam. Kezdem a pozitívumokkal: audiovizuálisan elképesztő, gyönyörűen néz ki, a hangeffektek nagyon jók. Az első 5 perc alapján sokkal jobbat vártam. Utána sajnos elkezdődött a sztori. Na most erre ráaggatni, hogy science fiction, az óriási butaság, mert a science részből alig állja meg valami a helyét. Csak pár példa: a Holdon a gravitáció teljesen azonos a Földével, az emberek ugyanúgy mászkálnak fel-alá, mint én a közértben. Brad Pittnek sikerül felmásznia alulról, egy rakéta hajtóművétől a legénységig anélkül, hogy bármi baja esne. És akkor még nem beszéltem az űrállomáson elszabadult, megvadult kísérleti majmokról és űrkalózokról. Miközben a film próbál egy komoly történetet elmesélni, a forgatókönyv tele van ilyesféle felesleges hülyeséggel, amik a főszálhoz semmit nem tettek hozzá, cserébe egyre jobban felcsesztek, ahogy haladtunk előre. Emiatt a kettősség miatt műfajilag is nehéz besorolni. Olyan, mintha egy Terrence Malick drámát nézne az ember a sok lamentálós-elmélkedős narrációval. Ugyanakkor időröl-időre beletesznek 1-1 akciójelenetet is, amit a történet önmagában nem indokolna. Ez a film sajnos ékes példája annak, hogy a jó film alapja a jó forgatókönyv, itt ez nagyon hiányzott. Remélem, James Gray a sci-fi vonal erőltetése helyett a jövőben inkább a korábbi munkásságához hasonló filmekre fókuszál.

A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!

A sci-fit nehéz a drámával vegyíteni, és az Ad Astra jó példa rá, hogy miért. Az alapsztorival alapvetően nincsenek gondok, bár van benne néhány nagyon elhasznált sablon, pl. munkamániás, magányosfarkas főhős, akinek széthullóban van a családja/tön... Teljes kritika

Nem láttam még ennyire bensőséges filmet a férfi hős archetípusról, mint ez a film. Sajnos szerintem nagyon sokan elsiklanak a film legnagyobb mondanivalója felett: a férfi hős mindig magányos, mivel lételeme a harc (ez a természet rendje, ezért jött létre), ezért nem enged senkit közel magához. Mert a természet harcosnak, védőnek, kutatónak teremtette. Így viszont a saját bensőjét marcangoló kínokat sincs kivel megosztani. Ez a FÉRFI ősidők óta fennálló sablonja, sorsa és átka. Teljesen érthetővé teszi a belső monológok sora, ahogy haladunk a film történetében. A természet rendje szintén az, hogy a NŐ mindig az érzelem felől közelít, míg a FÉRFI mindig a cselekvés (tettek) felől. És amikor a tökéletes harcos már nem a családjáért küzd, hanem azért, mert mint egy robot, erre van beprogramozva, kényszerpályán halad, értelem nélkül. A főszereplő legnagyobb filmbeli sikere (amellett hogy megmenti a világunkat) a felismerés: KELL, hogy társat leljen, kell, hogy kötődjön valakihez, különben menthetetlenül elveszik a saját életének értelme. Az, hogy a HARCOS sorsát még egy drámai apa-fiú kapcsolaton át is bemutatja, már csak hab a tortán. És ebben a külön történetben még többször szintet lép a mondanivaló azzal, hogy mind az apa, mind a fiú FÉRFI, harcos típusok, különböző célokkal, természetesen konfliktusokkal.