Érdekes életrajzi filmdráma volt, kicsit izgalmasabbra számítottam, de csalódnom kellett. Ethan Hawke játékával kapcsolatban mindig az volt az érzésem, hogy magában tartja mindazt az energiát, amely egyszer majd kirobban belőle a film egy adott pontján. De nem robbant. Ezt leszámítva a film hozta a jazz füstös klubokban magába szívott keserédes hangulatát.
Nekem személy szerint egyáltalán nem tetszett a film, alig-alig teszi magasabbra a lécet a szokásos gyilkolós-giccses amerikai krimisztorinál, amiből egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány jó van. Aki persze szereti ezt a műfajt, és akárhányszor képes végignézni egy ilyen filmet, annak megfelel, de nekem nem igazán tett hozzá semmit az életemhez, inkább csak elvett belőle egy értékes két órát.
Nem volt rossz, de annyira jó sem. A színészek jók voltak, a rendezés is egészen ügyes volt, de a forgatókönyvön még lehetett volna csiszolni. A zene sem mindig ült.
A történet morbiditása és valószerűtlen megjelenítése csak megerősítette bennem, hogy miért is szeretem Jane Austen regényeit. Ezen felül sikerült elvonatkoztatnom a szépirodalom egyik legjelentősebb képviselőjének világától és felhőtlenül élveztem ezt a zavaros mesét.
Azt mondják, hogy elvileg az arab verziót ajánlott megnézni, mivel elég sok minden van kivágva belőle, és az hitelesebb. A színészi alakítások sem túl meggyőzőek. Aki teheti nézze meg azt a verziót, ami az arab országoknak készült, bár az állítólag fél órával hosszabb.
A film(ek) címe azt sugallja, hogy most valami teljesen eredeti dologgal állunk szemben, ami mozitörténelmet ír. Sajnos azonban a filmek nem sikerültek annyira jól, mint azt reméltem. A történet kissé unalmas és a szövegkönyv is erőltetett. Lehet, hogy meg lehetett volna oldani az egészet egy filmben is, és akkor nem lett volna elkerülhetetlenül unalmas a másik rész.
Nem volt rossz film, bár kétségtelenül nem a rendezők legjobbja. Valahogy nagyon nehezemre esett szimpatizálni a főhőssel, de a történet attól még jó volt, és a hatvanas évek hangulatát is nagyon jól meg tudták teremteni.
A film hangulata engem egy kicsit a Felhőtlaszra emlékeztetett. Tetszett a zene is, a színészek kifogástalanul játszottak.Majdnem az egyik kedvenc sorozatommá vált, de mégis hiányzik belőle valami. Pedig nagyon eredeti minden tekintetben, de nekem mégsem teljes valamiért.
A jó színészi játékon kívül - ami persze önmagában is nagy dolog - én kevés érdekes dolgot találtam a filmben. A történet maga nem annyira izgalmas, és a szereplők sem kerülnek kifejezetten közel az ember szívéhez, én például nem annyira kezdtem el törődni a "szegény borderline-os" kiscsaj miatt, aki leginkább csak irritáló volt.
Nagyon megható a maga abszurditásában, milyen könnyedén megkérdőjeleződhet az ember identitása, és mégis, milyen stabil tud maradni személyiségében még az ilyen tragikus események során is. Ilyenkor ismerszik meg az, ki a jó ember, ki a rossz, ki segít ilyenkor, s ki dönt úgy, hogy az érdekei felülírják az emberségét.
Alapvetően tetszett, de azt hiszem, egy kicsit hosszú volt, és valahogy széthúzott az egész, nem volt annyira egybefüggő és koherens, mint amilyennek kellett volna lennie. Azzal együtt szerintem még mindig jó film, de megértem azt, akinek kis hiányérzete marad, miután megnézni.
Nagyon szép, erőteljes és húsba vágó, nadrágban feszülő felágaskodó gondolatokkal teletűzdelt alkotás. Vágyak, kívánalmak szabadulnak el és fel; de komoly morális és társadalmi kérdések is felvetődtek bennem, miközben néztem. Kifejezetten meglepett, s ezért nagyon tetszett!
David Fincher nem igazán kíméli a nézői idegeit ebben a filmjében, és milliméterenként hántja le róluk a nyugalmat. Nekem pedig épp ez a problémám, hogy bár műfajában valóban színvonalas alkotás a Hetedik, nekem mégis kérdés, hogy ezt a fajta szórakozási formát ki és miért tudja élvezni. A Hetedik az emberi gonoszság és bűn esszenciája, ráadásul nem ad alól feloldozást, így azzal a torokszorító érzéssel kelhetünk fel a székből, hogy nincs megoldás: az emberek gonoszak.
Mel Gibson egy fergeteges vígjátékban szerette volna megmutatni komikus és macsó énjét, amiből csak annyi valósult meg, hogy kínosan küzdött a vásznon a nézők nevetéséért. Nem mondom, hogy nincs a filmben egy-két eltalált jelenet, ám összességében nem sikerült a kívánt hatást kiváltaniuk. Ez a fajta férfi-nő és párkapcsolat-ábrázolás, amivel a filmben szembesülünk, semmilyen hitelességet vagy valódiságot nem hordoz magában, innentől kezdve a vicc nem vicc, hanem tragédia.
Az előző részét is nagyon szerettem, de, ha lehet, akkor a Mielőtt lemegy a nap talán még egy fokkal jobban sikerült. A főszereplő páros igazán összhangban van egymással is és Linklaterrel is, és tökéletesen hozzák azt a hangulatot, mintha mellettük sétálnánk. Sőt, néha az volt az érzésem, hogy nekem ezt igazából nem is kéne hallanom, mert csak rájuk tartozik. Romantikus kis film, de az őszinte verzióból.
68 Born to Be Blue (2015)