Hááát, elég nehéz értelmezni ezt a filmet, hajlok arra, hogy az elsődleges célja a polgárpukkasztás. Az amerikai kisvárosi életforma túlságosan egyoldalú bemutatása ahol a különböző perverziók gyakori űzésével próbálják a létezés kínjait enyhíteni. Kissé vaskalaposan fogalmazva: jó dolgukban nem tudják mit csináljanak. Nem valószínű, hogy az életben még újra meg fogom nézni ezt a filmet.
Nem kegyelmezek magamnak, mert az utóbbi napokban csupa tragikus színezetű filmre esett a választásom. Mindegyik mély hatással volt rám, ez a vélhetőleg önéletrajzi ihletésű alkotás különösen. A 2001-es Magyar Filmszemle legjobb rendezői díját elnyert darab 1960-ban kezdődik, Soproni Áron kilenc éves gyerek a főhőse, akit az apja egy vasfegyelméről hírhedt nevelőotthonba kényszerít. Az intézet igazgatója a „fiókhitlernek” is nevezhető Csapó (Mácsai Pál hátborzongató alakításában) nyomasztó, állandóan fojtogató atmoszférát teremt, előkészítve a tragikus végkifejletet.
Az éjféli cowboy (Jon Voight) itt egy újságírót játszik, aki beépül a nácik mentőszervezetébe. Frederick Forsyth regénye alapján. A film nem tetszett annyira, hogy a regényt is elolvassam, de egy alkalomra jó kikapcsolódást nyújtott, bár nagyon a Sakál napja színvonala alatt van. Különösen a vége volt nagyon összecsapott, egy ember áll bosszút a Hóhéron, akiről kiderül, hogy az újságíró apjának is a gyilkosa volt.
Iszonyatosan nyomasztó film, minden összetevője (történet, fényképezés, színvilág, Bale kinézete) erre a hatásra összpontosít. A maga műfajában első osztályú, de csak akkor nézze meg az ember, amikor optimista hangulatban van, mert máskor súlyos depressziót okozhat. Az abszolút főszereplő Christian Bale, a szerep kedvéért vállalt fizikai átalakulása bámulatos, már-már a megtébolyodással határos, de így még hitelesebben alakította a lelkiismeret furdalástól őrületbe menekülő bűnöst. Számomra Jennifer Jason Leigh legemlékezetesebb szerepe a „Dolores Claiborne” című King-adaptációban volt, bár abban Kathy Bates „lopta el a show-t”. Simán járt volna neki a „Tortúra” miatti díjazás.
Milyen a véletlen! Tegnap éppen Jessica Chastain túlrúzsozott száját kifogásoltam, ma pedig a Julliard Iskolai partnerének, Oscar Isaac-nak az egyik legutóbbi filmjét néztem meg. Oscar egy guatemalai anya, Mária, és egy kubai tüdőgyógyász apa gyermeke, aki 1979-ben született Guatemala City-ben. (Minden irónia nélkül: hihető volt, hogy örmény nemzetiségű.) A filmben megjelenő ésszel fel nem fogható szörnyűségről azt nyilatkozta, hogy az ő szégyene, hogy mielőtt megkapta a forgatókönyvet nem tudott az örmény népirtásról, arról, hogy 1,5 millió (más források szerint 2,5 millió!) örményt öltek meg, ez sokkoló volt számára. A mai török kormány tagadja a genocídium tényét, de ez a tagadás a történ... több»
Szinte egy időben hallgattam a könyvet (Rudolf Péter és Nagy-Kálozy Eszter előadásában), illetve néztem meg Vian művének francia filmváltozatát. Igazából nem tartom korszakalkotó műnek a szürrealizmus a dada és az abszurd keveredik benne eléggé nehezen értelmezhető mondanivalóval. Szimpla Love story, vagy van benne valami jóval több? A film megpróbálja híven visszaadni a könyv hangulatát, minden tíz másodpercben valami bizarr trükkel nyűgözi le a nézőt, valóságos „agymenés”. Fantasztikus munka volt kitalálni!
Rájöttem, hogy a másik spanyol születésű sztár, Bardem nagyságrendekkel jobb színész, mint Banderas. A film meglehetősen csavaros, de a vége, amiről nem írok, mert akkor az egész történet végignézése értelmetlenné válik, nagyon lerontja a színvonalat. Ugyanolyan a befejezése, mint az 1945-ös noir, Lang „Nő az ablak mögött” című munkájának a végső megoldása.
Amikor olvastam a film témáját és megláttam a szereplőlistát, csodálkoztam: Zenthe Ferenc és Temessy Hédi egy vidéki idősebb zsidó házaspár szerepében? Aztán megnéztem ezt a remekművet, fejet hajtva a rendezőpáros előtt, mert az említett főszereplők talán életük legcsodálatosabb alakítását nyújtották. Ez az igazi színjátszás, karaktertől függetlenül tökéletes azonosulás a szereppel. Annyira igazságtalannak érzem, hogy a zsűrit befolyásolta az előző év eredménye, no meg Bergman sokkal ismertebb munkássága, hogy a „Fanny és Alexander” nyerte el a díjat, pedig a Jób nagyságrendekkel tartalmasabb, gazdagabb, tragikusabb alkotás, mint a Bergman féle „képeskönyv”. Igaz, jelölt volt a film és maga ... több»
Klasszikus angol film 1959-ből, nem bírtam megállni, hogy ne nézzem meg, elsősorban Signoret miatt, hiszen több díjat is kapott az alakításáért. Érdemes volt! Annyira azonosult a szerepével, de ez nem szokatlan tőle, hiszen nagyon nagy színésznő volt. Az alsóbb osztályból származó karrierista főhős számomra igen ellenszenves, bár nem tudom, hogy a helyében én mit tettem volna. Amennyiben tényleg olyan erős volt a szerelem, valószínűleg Alice mellett maradok. A film egyébként John Braine regényéből készült.
A csehek értenek a paródiához, ezt gyerekkoromban láttam. Igazi westernt még akkor nem ismertem, de később a valódiak nézése közben visszaköszönt egy-egy poén eredeti megjelenése.
Az akkori négy „bombanő” (Virna Lisi, Elke Sommer, Monica Vitti és az „isteni” Lollo) főszereplésével készített négy történetet tartalmazó filmszkeccs. A történetek nem különösen érdekesek, de azért jól lehet szórakozni, illetve gyönyörködni a sztárszépségekben. Abban az időben (1965-öt írtak) még számított, hogy a filmekben igazi színészek és szexbomba színésznők szerepeljenek.
Az ilyen és hasonló krimiken "szocializálódtam", nagyon tetszett, Remek, csavaros történet, szimpatikus szereplők (nyilván nem a vérebként viselkedő Waldeck felügyelőre gondolok), különösen gyönyörű Julie megformálója, Carol Laure. Waldeck felügyelő feladata a megtörtént haláleset, gyilkosság tisztázása. 1977-es Corneau-krimi, thriller, amelyben a sors is nagyon fontos szerepet játszik, annak ellenére, hogy Savin (Yves Montand) mérnöki pontossággal kidolgozta a tervét.
A három nyolcvanas éveiket taposó színész közül Alan Arkin a legkedveltebb számomra a „Magányos vadász a szív”-ben nyújtott alakítása óta. A másik kettő (Caine, és Freeman) nálam a nézhető színészek közé tartozik, de a szereplésük miatt nem ülök be a moziba, bár ebben a filmen jók voltak. Sokan emlegetik, hogy ez remake, és az eredeti 1979-es sokkal jobb volt, azt nem láttam, nem tudom megítélni, de nem is vagyok kíváncsi rá. A történetből ennyi is elég volt. Kissé didaktikus, hogy állandóan az arcunkba nyomják, hogy a társadalomnak kötelessége gondoskodni az idősekről. Ez így van, elemi feladat, mégis még a legfejlettebb országokban is gyakran fordulnak elő anomáliák. Bankrablással pénzt sz... több»
Nem gondoltam, hogy a furcsa, hosszú cím ilyen kiváló filmet takar. 9 éve bolgár-magyar-német-szlovén együttműködésben készült. Miki Manojlović zseniálisan alakítja a bölcs és életszerető nagypapát. Alex, az unokája, aki a szüleit egy autóbaleset során elvesztve teljes amnéziás állapotba kerül, a nagyapja segítségével, egy tandemes utazás közben nyeri vissza az emlékezetét. Jelentős szerep jut a magyarul ostáblának hívott – nálunk a középkortól elfelejtett – társasjátéknak (backgammon). Alex lassanként újra visszatérő emlékezetében feltárul a múltja, gyermekkorában történt szökésük a Balkánról, az olaszországi tábor élményei, Márti a magyar kislány barátsága, az ellopott piros játékautó és m... több»
Ugyan már láttam, meg olvastam is, de akkor is zseniális a film is, a könyv is. Robertsonnak pedig meghozta a szobrot. Külön értéke a filmnek Szakácsi Sándor szinkronja, amely mint mindig fantasztikus. Az a véleményem, hogy a Színészkirály, Latinovits méltó társa volt, de nagy kár értük! Hangoskönyv formájában, Fekete Ernő felolvasásában is meghallgatható! Keyes-nek (1927-2014), a regény írójának az „Ötödik Sally” című művét is olvastam. Ebben találkoztam először a többszörösen hasadt személyiség pszichiátriai jelenségével.
Robert De Niro, Sean Penn és Demi Moore egy 1989-es filmben, természetes mindenki nagyon fiatal. Jóindulatú az értékelésem, elsősorban Penn teljesítménye javított a véleményemen, a méla, semmit nem értő arckifejezése nagyon mulatságos. Demi egy 5 $-os k.-t játszott, nem nagy szerep, viszont pörgött a nyelve mint a motolla.
53 Ken Park (2002)