Az eddig leginkább Bob Dylan-klipek készítőjeként ismert Nash Edgerton (igen, Joel tesója) első nagyobb szabású, nemzetközi mozis rendezése elműködget ugyan a végéig, nem hibázik sosem olyan igazán nagyokat, egyszer sem fáj, és jó a szinkronja — csak épp tipikusan az a film, ami semmi nyomot nem hagy, és villámgyorsan merül feledésbe. több»
A Szellemek háza egy újabb felesleges horror a futószalagról, de legalább helyreállt vele az egyensúly Hollywoodban, és elkészült a fegyverlobbista reklámnak is beillő Bosszúvágy ellenfilmje, ami a fegyvertartásban és -gyártásban látja a legfélelmetesebb szörnyet – és egyformán pocsék mind a kettő. több»
A Láthatás tipikusan nem az a film, amit sok helyen fognak vetíteni, pláne raklámozni, és amihez a rövid történetleírása révén olyan nagyon kedvet kapna az ember. Pedig nagyon érdemes beülni rá, maradandó élményt érően az.
A vonatot megtámadó szőrös férfi jelenléte voltaképpen pedig teljesen felesleges. A párizsi vonat leginkább a három főszereplő kicsit hosszúra nyúlt showreelje lett, amiért kár; lehet, hogy mondjuk öt évvel később egy jóval érdekesebb film születhetett volna. több»
A mese persze így is korrekt, tele jó poénnal a diétáját mindig elodázó malacról és a reggelente nagyokat átkozódó kakasról, csak épp nem egy Paddington, amelynek sikere – na meg abszurd humora és nagy szíve – utolérhetetlen példaként lebegett az alkotók előtt. több»
A szakmában az egyik legmenőbb nevű (egyébként norvég) rendező, Roar Uthaug megmutatta kollégáinak, hogyan kéne videojátékokat nagyvászonra adaptálni. Valahogy így.
Ha azt mondjuk, XX. századi színészek filmen, azonnal beugrik Sándor Páltól a Ripacsok. Nos, ha innentől azt mondjuk, XIX. századi színészek filmen… Sajnos nem feltétlenül emlékszünk majd szívesen a Vándorszínészekre. több»
59 Gringo (2018)